Van itt egy interjú. Nem ezzel terveztem indítani az Így írtok ti rovatot, de olyan nagy karriert futott be az elmúlt pár napban, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. G. Fodor Gábornak a Magyar Narancs számára adott nyilatkozata valószínűleg önmagában is nagy vihart kavart volna, ráadásul nem várt gellert kapott attól, hogy a megjelenése nagyjából egybeesett a veszprémi választással, amelynek eredményében a Fidesz-tábor elbizonytalanodása is tetten érhető. Ezt a bizonytalanságot csak fokozhatja, ha egy párt híveinek azt kell hallaniuk – méghozzá nem akárkitől, hanem a kormány mögött álló think-tank stratégiai igazgatójától –, hogy amit korábban célként támogattak, az eszköz volt csupán. De valóban ezt kell kihallani a G. Fodor-interjúból?
Bizonyára jóval kevesebben vannak, akik olvasták is az interjút, mint akik felháborodtak vagy éppen jóízűen kárörvendtek rajta. Mindabból, amit G. Fodor elmondott, két téma járta be az internetet: a Habony Árpáddal kapcsolatos mondatok (például „Árpád egy legenda, miért akarnám varázstalanítani?”) és a Fidesz korábbi jelszavára, a polgári Magyarországra vonatkozó elhíresült kijelentés („A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt”). Ennek a következményeit nem lett volna nehéz előre látni, így nyilvánvaló, hogy G. Fodor kapitális stratégiai hibát követett el. Habony Árpád ügye persze mellékes, bár a(z állítólagos) miniszterelnöki főtanácsadó hátterének tisztázatlansága eleve meglehetősen irritáló lehet sokak számára (a „mi ezt is megtehetjük” üzenetét hordozza a kormányfő és környezete részéről), felesleges erre ráerősíteni. A kedélyeket azonban a másik inkriminált szövegrész kavarta fel igazán, ezért célszerű inkább arra összpontosítani.
Ahhoz, hogy pontosabban értsük, mit is akarhatott G. Fodor ezzel mondani, érdemes felidézni, hogy a beszélgetés tételmondata a következő: „A kormányzás a pillanat uralásának művészete.” Ebben pedig nem kevés igazság rejlik: a politika közelebbről nézve napról napra megvívott kisebb-nagyobb ütközetek sorozata, melyekben egyetlen cél van, felülkerekedni a másikon. A tegnapi harcok viszont nem a ma vagy a holnap harcai; ami az egyik összefüggésben működött – legyen ez egy szlogen, egy intézkedés vagy akár egy intézmény –, nem biztos, hogy a következőben is hatékony vagy egyáltalán releváns lesz. Mindig az adott pillanatot kell „uralni”, amihez megfelelő készségek és eszközök széles tárházának kell rendelkezésre állnia – nevezzük ezt összefoglalóan politikai tudásnak. Kívülről gyakran nem is érzékelhető közvetlenül, milyen különböző mértékben vannak ennek birtokában az egyes politikai szereplők, ezért a magam részéről nem is vitatnám G. Fodor azon észrevételét, amely szerint „a sajtó sem igazán érti, hogy mit jelent politikai tudással rendelkezni”.
Érzésem szerint G. Fodor azért használta ilyen nyíltsággal a „politikai termék” kifejezést, mert ebben a kontextusban többé-kevésbé egyértelmű, hogy számára minden politikai termék, ami a közéletben az eszmék piacára kerül. Vagyis ebben az értelemben ez nem a „hasznos hazugság” szinonimája, hanem – legalábbis a jó politikai termék – egy olyan valóságleírási konstrukció, amely egyszerre szolgál magyarázó és mozgósító erővel az adott politikai oldal hívei számára. Ennek a kidolgozásához viszont nem kevés politikai tudás kell: az adott közeg értékeinek és vágyainak ismerete, sőt akár új értékek és vágyak meghatározása számukra. Mivel azonban egy politikai termék mindig az aktuális körülményekre van szabva, a szavatossági ideje azok változásával előbb-utóbb lejár; így van ez – ha jól értem – G. Fodor értelmezésében a polgári Magyarország eszméjével is.
A látszat ellenére nem célom G. Fodor Gábort védeni, sőt számos ponton vitában is állok az általa az interjúban megfogalmazottakkal (ilyen például a hitelesség kérdése vagy a kormányzás „technikai” oldalának és az azzal járó „bosszúságoknak” a jelentősége). A felháborodás zaja mellett azonban arra is érdemes csendben felhívni a figyelmet, hogy ha tetszik, ha nem, G. Fodornak bizonyos tekintetben teljesen igaza van. Az előző ciklus közepére, de legalább a végére mindenki számára világossá válhatott, hogy a Fidesz által képviselt politikai termék – a fenti értelemben! – teljesen más, mint az 1998–2002 közötti időszakban. Ez pedig azok előtt sem volt titok, akik 2002-ben még egy nyugatos és „polgári”, míg 2014-ben egy, a keleti nyitásban érdekelt, etatista és "plebejus" Fideszre szavaztak. Legfeljebb senki sem mondta ki olyan egyértelműen a véleményformálóik közül, mint most G. Fodor Gábor.
Külön magyarázatot igényelne, miért fogadta el ilyen magától értetődően a jobboldali szavazók jelentős része ezt a politikai "termékváltást". Az viszont annál érthetőbb, miért övezte ilyen nagy felzúdulás G. Fodor nyilatkozatát. Ő tudhatná a legjobban, hogy a politika világa a látszatok világa, ahol bizonyos dolgokat egyszerűen nem mondhat ki az ember. Bármennyire álszent dolognak tűnik is, ha volna politikai gyorstalpaló kurzus, ott a legelső órák egyikén tanítanák, hogy az ember soha nem beszél a saját stratégiájának hatalomtechnikai oldaláról, hiszen onnantól senki sem fogja elhinni, hogy a tartalom az elsődleges, és nem a hatalomtechnika. Nehéz erre jobb hasonlatot találni, mint azt a Monty Python-jelenetet, amelyben egy bűvész toronyházakat épít hipnózissal. Ezek ugyanolyan jól lakhatók, mint az igazi épületek; egyetlen hibájuk, hogy csak addig állnak, amíg a lakóik hisznek bennünk. Ha jól rekonstruálom, G. Fodor szerint nem beszélhetünk igazi épületekről, mert valójában mindegyik hipnózissal épül. És ebben akár igaza is lehet, de ettől még ha sokat emlegetjük a hipnózist, akkor a lakók egy idő után nem fognak hinni az épületben. Annak meg tudjuk, mi a vége.
(Fotó: HVG)
