Tegye fel a kezét, aki hallott róla, hogy az új Alaptörvény rendelkezéseinek megfelelően a 2014-ben alakult Országgyűlésben nemzetiségi szószólók is helyet kaptak! Most csak az hagyja fent, aki tudja, hogy pontosan mivel is foglalkoznak. Hát, remélem, hogy ennél azért többen fogják elolvasni ezt a bejegyzést, amely tulajdonképpen közszolgálatinak is tekinthető. Egyebek mellett az is kiderül belőle, hogy a szószólóknak is bele kell rázódniuk a parlamenti munkába.
A nemzetiségi szószólók jogállása eltér a képviselőkétől, mert nem rendelkeznek szavazati joggal, de a parlament ülésein felszólalhatnak, sőt állandó bizottságukban a magyarországi nemzetiségeket érintő törvényjavaslatokat is megvitathatják, véleményezhetik. Üléseik a megszokottnál kedélyesebb hangulatban zajlanak, és ez az a bizottság, ahol igazán ül az alábbi poén:
„ELNÖK: Köszönöm szépen. Azt hiszem, hogy egy nyelvet beszélünk. (Derültség.)”
A szószólóknak azonban – hiába edződtek meg az érdekvédelmi terepen – a dörzsölt országgyűlési képviselőkkel szemben eleinte még szokniuk kellett a bizottsági munkát. Ez időnként kisebb-nagyobb súrlódásokhoz vezetett, de szerencsére eddig még mindig sikerült visszatalálniuk ahhoz a bizonyos közös nyelvhez. Az alábbi jelenet a Magyar Nemzetiségek Bizottsága második ülésén játszódott le 2014. június 12-én, amikor is a jelenlévőknek az albizottságok felállításáról kellett volna dönteniük. Fuzik János elnök, szlovák nemzetiségi szószóló derekasan igyekezett kézben tartani a vitát, mígnem egy szerencsétlen félreértés egészen váratlan irányba vitte el azt:
„ELNÖK: A vitát lezárom. Öten jelentkeztek ennek az albizottságnak a tagjai sorába. […] Akkor szavazzunk. Aki támogatja, hogy Varga Szimeon ennek az albizottságnak, tehát az önkormányzati, külügyi és költségvetési albizottságnak a tagja legyen, ahol dolgozni kíván, az kézfeltartással szavazzon! (Szavazás.) Látható többség. (Hartyányi Jaroszlava: Hát dolgozzon!) Ellenszavazat volt-e? (Nem.) Nem volt. Megkérem Hartyányi Jaroszlava asszonyt, hogy tartózkodjon az ilyen kifejezésektől és minősítésektől. (Hartyányi Jaroszlava: Én nem mondtam semmit, már bocsánatot kérek! Hát már levegőt sem lehet venni? Ne haragudjon! Kikérem magamnak! Ez már személyeskedésbe torkollik.) Elnézést kérek, de azt hiszem, hogy az ülés és a bizottság tagjai számára is a „bohózat” kifejezés meglehetősen sértő. (Hartyányi Jaroszlava: Én nem mondtam bohózatot. Nem tudom, hogy maga mit hallott, de kikérem magamnak, hogy már a második alkalommal nekem esik. Kikérem magamnak!) Én ezt hallottam, de ha valóban nem ez hangzott el, akkor nyilvánvalóan elnézést kérek, de ne minősítsük se az ülés vezetését – és ezt most általánosságban mondom –, és azt a munkát sem, amiben itt részt veszünk, valóban most már egy jó órája. Sajnos valóban a mi tapasztalatlanságunkon is múlik, hogy itt nyűglődünk ezzel a három albizottsággal, de nyilván bele fogunk jönni ebbe a munkába. Azt hiszem, hogy folytatnunk kellene a munkát. (Hartyányi Jaroszlava: Szót kérek, mert hogy érintve vagyok.) Tessék!
HARTYÁNYI JAROSZLAVA ukrán nemzetiségi szószóló: Még egyszer mondom, amikor az ember szólni akar, felemeli a kezét és mikrofonba mondja. Hogy ön mit hallott, azt én nem tudom. De még egyszer mondom, hogy ez utoljára legyen, mert ebből ügyet fogok csinálni. Én támogattam, mert számomra elvi szintű kérdés és nem a személyed miatt, hogy legyél elnök, és te nekem esel, mint egy kisiskolásnak. Ezt kikérem magamnak! Már bocsássa meg a világ! Ha azt akarja, hogy legyünk komolyak, akkor ön is legyen komoly. Jó?
ELNÖK: Én igyekszem komoly lenni, de azt hiszem, hogy ami itt történt – még ha el is hallottam, még ha elhallás is volt –, az komolytalan volt, és nem méltó egy országgyűlési bizottság munkájához. Én ezt így értékeltem és láttam. Ha valóban elhallás volt, akkor elnézést kérek, de megjegyzem, itt mikrofonba szoktunk beszélni, hangosan, és vállaljuk azt, amit mondunk.
HARTYÁNYI JAROSZLAVA ukrán nemzetiségi szószóló: Pontosan erről van szó, akkor, amikor fontosnak tűnik és beszélünk. S még egyszer mondom, nagyon kérem, hogy ne minősítsen. Ön minősített most. Nagyon kérlek János, mint elnököt, hogy ezt ne tedd. Én ilyet még nem is láttam, s ezt komolyan mondom. Hogy mi baja van, azt én nem tudom, mert nem látok bele a maga lelkébe, de ez valahol nem stimmel. Én nem is vártam volna ilyet.”
Az erősen felhevült, s ezért a formális beszédhelyzetben a tegeződés és a magázódás között kissé csúszkáló szószóló asszony végül nem „csinált ügyet”, de a vita később is elevenen élt az érintettek emlékezetében. Erre utal legalábbis, hogy a nyári szünet után, a szeptember 25-i ülésen Hartyányi Jaroszlava barátságos fenyegetéssel utalt vissza az ominózus esetre:
„ELNÖK: […] Jaroszlava, tessék!
HARTYÁNYI JAROSZLAVA ukrán nemzetiségi szószóló: Nem tudom, még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy egy albizottságot kötelező létrehozni, az ellenőrző albizottságot. […] Úgyhogy én azt mondom, egyezzünk meg. Én nem tartom szerencsésnek, hogy itt vitatkozunk ezen. Ezért is mondtam, emlékszel, elnök úr, drága János barátom… (Derültség.) Most már muszáj, első veszekedésünk után most már próbálok más stratégiát, hátha ez bejön, ha nem, akkor visszatérek az elsőhöz. Tehát egyeztetni kellene, mielőtt idejövünk, akkor elkerültünk volna ilyen dolgokat.”
Végül nem kellett visszatérni az első stratégiához, a második is működött. A bizottságnak egyébként jelenleg három albizottsága van, melyekben a munka egyre zökkenőmentesebb. Mi pedig hálásak lehetünk, hogy a gyorsírók a mikrofonon kívül elhangzottakat is rögzítik.
(Fotó: MTI)
