A hallgatás is lehet beszédes. Vlagyimir Putyin magyarországi látogatása érthető módon mindent visz, de ennek ellenére is feltűnő, hogy az Országgyűlés tavaszi ülésszaka nem a miniszterelnök napirend előtti felszólalásával indult. Pedig Orbán Viktor előszeretettel adja meg egy-egy terminus alaphangját, és akik figyelik a parlamenti közvetítéseket, azok tudják, hogy az ellenzéki frakcióvezetők reakcióira adott viszontválaszai során érzi magát igazán elemében. A tegnapi magas labda le nem ütése azonban azért igazán különös, mert minden politikafüggő számára többé-kevésbé nyilvánvaló, hogy a kormányzati ciklus valójában csak most kezdődik el.
2014 a permanens kampány időszaka volt: egy évben tartottak országgyűlési, európai parlamenti és önkormányzati választást. De nem feltétlenül szükséges ilyen ritka csillagállás ahhoz, hogy a kormányzás ne a ciklus legelején vegye kezdetét. Az önkormányzati választások eddig szinte mindig késleltették a voltaképpeni kormányzást, már amennyiben az adott kabinetnek volt erre lehetősége és elegendő mozgástere (persze nem mindig volt; ne feledjük, hogy a második Gyurcsány-kormány 2006. őszi mélyrepülése nem kizárólag az őszödi beszédnek volt köszönhető, annak már megágyaztak az addigi kényszerűségből meghozott, népszerűtlen intézkedései). Ez természetesen tavaly sem volt másként, hiszen a polgármesteri és az önkormányzati képviselői tisztség időtartamának öt évesre emelése csak 2018-ban érezteti majd a hatását. A permanens kampány azonban önmagában nem magyarázza a máig érzékelhető permanens késleltetést.
A 2014. őszi ülésszak során a kormányzat kezéből – négy év óta először – látványosan kicsúszott a kezdeményezés. A híreket a Fideszen belüli ellentétek felszínre kerülése és a kormányfő gazdasági hátországával szembeni erőpróbája uralta; az utóbbit a kormánypárti politikusok érthető módon bagatellizálni igyekeztek (lásd „munkaügyi vita”), de a Simicska Lajos-féle testnedv-gate éppen azért bizonyulhat hosszabb távon romboló hatásúnak, mert egyfajta hitelesítő pecsétet nyomott az eddig főként félinformációkra alapozott történetre. Az elmúlt fél év emblematikus intézkedéseinek mérlege pedig finoman szólva nem éppen pozitív: a reklámadó ellenzékivé tett egy országos kereskedelmi híradót, hogy aztán végül a visszakozó kormányoldal a médiapiac egészére terítse szét az RTL Klubra kalibrált közterhet; az „internetadó” olyan látványos tiltakozássorozatot generált, amire a jelenlegi ellenzék magától soha nem lett volna képes; az útdíjrendszer átalakítása a maga döbbenetes tartalmi és kommunikációs előkészítetlenségével egy látszólag nyerhető szituációból csinált fájdalmas tüskét sokak körme alatt. Mindezt megkoronázta a kitiltási botrány és az Egyesült Államokkal – illetve annak hazai képviseletével – folytatott pengeváltás, ami a jelen geopolitikai helyzetben számos tényezővel magyarázható ugyan, de ezek között gyaníthatóan ott van a Külügyminisztérium „pragmatikus” és anti-atlantista személyzeti politikája is. Ezek után már övön aluli lenne felemlegetni a nagy nemzeti drogteszt hirtelen jött és gyorsan hamvába holt ötletét.
Az elmúlt négy év kormányzati politikáját számtalan kritika érte, de azt senki sem vitathatja, hogy volt egy viszonylag koherens narratíva, amelyre fel lehetett fűzni az egyes intézkedéseket. Most viszont éppen az a narratíva hiányzik, ami a széttartó eseményeket egésszé formálná; aminek köszönhetően az egyszeri választópolgár valódi kormányzást érzékelne kapkodó tűzoltás helyett. Aki pontosan meg tudná ragadni, hogy ez miért is alakult így, az elvinné a politikaelemzői lottóötöst. Ha nem erre, hanem csak egy fix kettesre, jobb esetben hármasra játszunk, akkor a következőt tehetjük hozzá a fentiekhez. Az előző ciklusban a Fidesz egy olyan mutatványt hajtott végre, ami keveseknek sikerült a rendszerváltás óta: bár látszólag nem volt olyan társadalmi csoport, amelynek ne okozott volna kisebb-nagyobb érdeksérelmet, valójában egyszerre tudott kedvezni a „középosztálynak” (egykulcsos adó, végtörlesztés) és az alacsonyabb jövedelmű, illetve leszakadó rétegeknek (rezsicsökkentés, devizahitelek forintosítása). Ezt pedig nem a kormányzati kommunikáció erősíti meg, hanem azok az ellenzéki kritikák, amelyek egyszerre vádolták a kormányt gazdaságpolitikai populizmussal és a tehetősek segítésével. Számos egyéb tényező mellett ezért nem sikerült a baloldalnak fogást találnia a Fideszen: kritikájának fő irányai egyszerűen kioltották egymást, ráadásul éppen azért, mert ennek a két iránynak egyike sem volt teljességgel alaptalan.
Ha azonban az ember pengeélen táncol, elég egy rossz mozdulat. A kormányzó párt pedig a választás óta több rossz mozdulatot is tett, és az említett narratíva vagy értelmezési keret hiánya arra utal, hogy már nem találja annak a módját, hogyan kedvezzen egyöntetűen a kétharmados felhatalmazás mögött álló heterogén választói közegnek. Ezt erősítik meg azok a sajtóhírek is, amelyek szerint a miniszterelnök stábja a brit konzervatívok szlogenjét kölcsönvéve a „keményen dolgozó emberek” (magyar szinkronnal: bérből és fizetésből élők) problémáit helyezné a kormányzati kommunikáció fókuszába. Ami egyben annak a beismerését jelentené, hogy az előző ciklus nagy mutatványának vége, és a Fidesz kénytelen egyértelművé tenni, kiknek is politizál.
Összességében azt valószínűsíthetjük, hogy a Fidesz akkor kezd el újra kormányozni, ha egyértelmű válasz születik az utóbbi kérdésre. A miniszterelnöki expozé tegnapi elmaradása arra is utalhat, hogy ez a válasz még nem nyert végleges formát. Talán azért, mert sajátos módon még mindig a permanens kampány időszakában vagyunk: a politikai erők vigyázó szemüket Veszprémre vetik. Sebaj, így még talán azt is megérhetjük, hogy Orbán Viktor szokásos évértékelője visszakerül a politikailag érdekes események körébe – akár mint egy kormányzati ciklus tényleges kezdőpontja.
(Fotó: parlament.hu)
