Köztudott, hogy egy közvélemény-kutatás nem közvélemény-kutatás, a tendenciák viszont makacs dolgok. A Jobbik erősödése pedig tendenciaszerűen érvényesül a Fidesz-tábor korábbi zsugorodása, majd jelenlegi stagnálása mellett. Az Ipsos által a minap nyilvánosságra hozott adatok – a teljes népesség körében Fidesz 21% és Jobbik 18%; a biztos pártválasztók körében Fidesz 37% és Jobbik 28% – mindenképpen beszédesek. De pontosan mit is mondanak?
A 2014-es választások lezárultával kezdődő időszak kétségkívül nem a Fidesznek kedvezett. A ki nem kényszerített hibák sorozata – Kövér László kifejezésével élve – „orinetációs zavart” okozott a sokáig igen egységes jobboldali táborban; bár a népszerűtlen intézkedéseket mindig a ciklus első felében kell meghozni, kívülről nézve nehezen érthető, mi szükség volt az olyan, elsőre is kontraproduktívnak tűnő lépésekre, mint a médiaadó (hozadéka: ellenzéki RTL Klub, Orbán-Simicska háború) vagy a vasárnapi zárva tartás bevezetése. Azért ezt a kettőt emelem ki, mert jól rávilágítanak az említett orientációs zavar hátterében valószínűsíthető fő tényezőkre: a választók jó része könnyen úgy érezheti, hogy (1) a kormányzat a saját érdekharcaival van elfoglalva, miközben (2) az ő érdekeikkel ellentétes dolgokat erőltet rájuk (és ki tudja, hogy ez tulajdonképpen kinek az érdekét szolgálja).
Összetett kérdés, hogy ha ennek a választói percepciónak van politikai hozadéka az ellenzékre nézve, az miért nem a baloldalon csapódik le. Mindenesetre tény, hogy ez így van, és a baloldal február 22-es csapdája, hogy egyelőre csupán saját arcának feladásával, független jelöltek mögé bújva tűnik egyáltalán esélyesnek a sikerre. Azzal, hogy a baloldal továbbra sem vonzó, a Fidesz pedig veszít a vonzerejéből, értelemszerűen a Jobbik előtt nyílik tér. Ráadásul vannak olyan ügyek, amelyek minden bizonnyal kifejezetten a radikális pártnak kedveznek. Az amerikai kitiltási botrány például biztosan nem tett jót a Fidesz megítélésének, de egyúttal az Egyesült Államokkal szembeni szkepszist is erősíthette, ennek a képletnek pedig a hazai véleményklímát ismerve viszonylag egyszerű a megoldása. Az olyan szituációk pedig, mint az új brókerbotrány, amelyben a jelenlegi és a korábbi kormánypártok versengve bizonygatják egymás érintettségét, szintén a Jobbik malmára hajthatják a vizet (még ha a Politikafüggő olvasói megosztottak is ebben a kérdésben).
Korábban sokan gondolták úgy – e sorok szerzőjét is beleértve –, hogy a Jobbik régóta érzékelhető erősödése ellenére a pártból csak komoly gazdasági válsághelyzet esetén válhat kormányalakításra esélyes tényező. Azt, hogy a Fidesz milyen helyzetbe lavírozta magát, jól mutatja, hogy ez már efféle krízis nélkül sem elképzelhetetlen. Míg a korábbi – főként időközi – választások különös politikai tanulsága az volt, hogy bizonyos régiókban baloldali szimpatizánsok is átszavaznak időnként a Jobbikra, addig most a választások után erodálódásnak indult Fidesz-táborból érzékelhető számottevő átvándorlás. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy egyelőre egy ciklus szűk első negyedének közvélemény-kutatási adatairól beszélünk, és nem konkrét választási helyzetről, amely országos jelentőséggel bírna (ez az áprilisi tapolcai voksolásról is legfeljebb csak áttételesen mondható el).
Az utóbbit nem valamiféle kötelező elemzői óvatosság miatt érdemes hangsúlyozni. Ha ugyanis ez a tendencia hosszabb távon is érvényesül, akkor szerintem a fő kérdés egyértelműen az lesz, mennyire képes a Jobbik önmaga ellen mozgósítani. Másképpen fogalmazva: ha a választók éles helyzetben úgy érzékelik, hogy a Jobbik esetleges kormányalakítása benne van a pakliban, az milyen mértékben fogja visszatolni a klasszikus jobb- és baloldalhoz a leszakadókat, illetve milyen mértékben fogja aktivizálni a bizonytalanokat. A most pártot választani nem tudók táborában bizonyára gyakran hangzanak el olyan fogadkozások, hogy „soha, semmilyen körülmények között”, de ki tudja, egy Jobbik alkotta kormány feltételezett veszélye nem olyan körülmény-e, amely mégis kivételt képez ez alól.
Ha ez a felvetés reális, abból legalább három további kérdés nyílik. (1) Vajon folytatódik-e az a kormányzás, amely a Jobbik számára hoz erősödést? Ez persze kiegészül azzal a kérdéssel, hogy ha meg is van a változtatás igénye, hogyan viszonyul a kormánypárt a Fidesz és a Jobbik közti szürke zónához: megpróbál-e onnan szavazókat visszanyerni, egyes kérdésekben „rálicitálva” a Jobbikra? (2) Ha úgy alakul, hogy idővel a Jobbik valóban elkezd visszatolni bizonytalanokat, akkor pontosan melyik oldalhoz tolja? Ezzel a Fideszt erősíti majd, vagy inkább a baloldalt, a „centrális erőtér” helyett háromosztatú teret hozva létre? (3) Végig tudja-e vinni Vona Gábor azt a nagy mutatványt, hogy úgy tartja meg pártja radikális keménymagját, hogy egyúttal a felszín alatt tartja őket? Hiszen minden szélsőséges megnyilvánulás – amit a sajtó nagy része érthető módon fel is erősít – növeli az esélyét a fenti forgatókönyvnek: annak, hogy a Jobbik önmaga ellen mozgósítson.
Bár egy esetleges tapolcai győzelem – amely az első egyéni választókerület elhódítása lenne a párt részéről – kétségkívül további lendületet adna a Jobbiknak, ezek a kérdések nem áprilisban fognak eldőlni. Az ellenzéki ábrándozások dacára ugyanis minden valószínűség szerint még három év áll előttünk az országgyűlési választásokig (ahol a Gyurcsány–Bajnai-kormány is kihúzott négy évet, ott ki fogadna egy közel kétharmados Fidesz idő előtti bukására?). Egyre fontosabbnak tűnik azonban az a kérdés, hogy a ciklus végére a Jobbik a nagybetűs rossz lesz-e a bizonytalanok, kiábrándultak és orientációs zavarokkal küszködők szemében, vagy éppen a kisebbik rossz.
(Fotó: Magyar Hírlap)
Kövesse a Politikafüggőt a Facebookon is!
