Ennek a bejegyzésnek a címadása jó példa arra, hogyan lehet egy látszólag egyszerű kérdésfeltevéssel burkolt állítást megfogalmazni. Ez jól ismert eszköz, rendszeresen élnek is vele mind a politikusok, mind a sajtó képviselői. Ha a fenti kérdést így tesszük fel, azzal máris két dolgot előfeltételezünk: egyrészt azt, hogy az „ügynökmúlt” – bármit is jelentsen ez a fogalom – feltárásra szorul, másrészt hogy a Fidesz valamiért nem érdekelt ebben. Egy politikai csörte során innentől voltaképpen mindegy, milyen válasz születik, a lényeg, hogy a kérdésben foglalt előfeltevések előre kijelöljék azt a játékteret, amelyen belül majd a további párbeszéd zajlik. Mivel itt más a beszédhelyzet, magam hoztam felszínre a burkolt állításokat, hogy ezeket körüljárva próbáljak válaszolni az egyébként érdekes kérdésre.

Az ügynökmúlt mint probléma nehéz és összetett; hosszú tanulmányokat lehetne írni róla úgy, hogy közben még mindig csak a felszínt karcolgatja az ember. Ezért azt az állítást, hogy az ügynökmúlt nem kellőképpen feltárt, az azt övező széleskörű konszenzusra alapozom. Mégis miféle konszenzus volna ez? A mindenkori ellenzéki pártoké. A MSZP–SZDSZ kormányok annak idején nem jeleskedtek az ügynökakták nagyobb nyilvánosságának megteremtésében, most viszont a szocialisták és a kisebb baloldali-liberális formációk hevesen szorgalmazzák azt. Míg a Fidesz ma rendre leszavazza Schiffer András e tárgyban benyújtott javaslatát, és a kérdést a Nemzeti Emlékezet Bizottságának hatáskörébe utalja – azt pedig tudjuk, mire jó általában egy bizottság –, addig ellenzéki korszakában szellemi holdudvarával karöltve alaposabb múltfeltárást követelt például a D-209-es botrány kirobbanása után. A kormányzati pozíciót még be nem töltött szereplők elszántságához nem fér kétség. A kérdés tehát minden pártnak fontos, legfeljebb nem ugyanabban a pillanatban.

E kissé talán cinikusnak tűnő gondolatmenetet érdemes kiegészíteni azzal, hogy – a probléma morális vonatkozásain túl – bizonyára minden politikai erőnek kedvezőbb lenne, ha a véletlenszerűen fel-felbukkanó ügynökvádat nem lehetne politikai zsarolásra használni. Elvileg ezt a célt szolgálná az említett LMP-s javaslat, amely a minél teljesebb körű nyilvánosság érdekében egyfelől a megismerhető adatok körét bővítené, másfelől a kutatókat hozná kedvezőbb helyzetbe, elejét véve annak, hogy menetrendszerű személyiségi jogi pereknek legyenek kitéve (továbbá kiegészítő feladatokat adna a Nemzeti Emlékezet Bizottságának a rendszerváltás előtti és utáni politikai vezetők „monitorozásával” kapcsolatban). Lehet vitatkozni arról, mennyiben szolgálná ez a tisztánlátást ebben a kérdésben – tekintve például, hogy nem ismerjük az állampárt által megsemmisített dokumentumok arányát, ami „szelektív iratkezelést” tesz lehetővé –, de az biztos, hogy nagyobb lépést jelentene az ügynökmúlt megnyugtató feltárása felé, mint bármiféle vizsgálóbizottság felállítása.

Miért nem érdekelt egy ilyen szabályozás elfogadásában a Fidesz? Mert Orbán Viktor is ügynök lett volna? Ezt semmi sem támasztja alá, és az elhíresült Simicska-interjú révén is csak annyi került (újra) felszínre, hogy a miniszterelnököt katonáskodása idején „társadalmi kapcsolatként” tartották nyilván, ami teljesen más kategória (az erről kiállított „A” karton nem jelenti azt, hogy az illető jelentett volna, sőt talán tudatában sem volt annak, hogy így könyvelték el). A másik szélső pólust a Fidesz által adott magyarázat jelenti, amely szerint az állambiztonsági múlt tisztázását nem alulról felfelé, az ügynökök szintjéről elindulva kell elvégezni, akik közül sokakat zsarolással kényszerítettek együttműködésre, hanem felülről lefelé, a diktatúra működtetőitől elindulva. Ebben van valami, de aligha ad elégséges magyarázatot arra, miért vállalja azt a kormánypárt, hogy egy ilyen, a törzsszavazói számára látszólag fontos identitáskérdésben újra meg újra pellengérre legyen állítva.

Vannak helyzetek, amikor a legegyszerűbb válasz a legjobb, és ez esetben szerintem ez nem más, mint a puszta költség-haszon elemzés. Mit nyerhet a Fidesz, ha a kutatást ösztönző törvényi szabályozást fogad el? Valamivel nagyobb elégedettséget azoknak a szavazóinak a körében, akiknek a számára fontos ez az ügy. Ez azonban nem annyira széles kör. Ellenben mit veszíthet? Meglehetősen nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben jelentős aszimmetria áll fenn a bal- és a jobboldal megítélése között. Ha a közvélemény néhány – a közéletből amúgy is kiszorulófélben lévő – baloldali politikusról megtudná, hogy közük volt az előző rendszer állambiztonságához, az jóval kisebb megrázkódtatást okozna, mint ha ugyanez akár egyetlen jobboldali politikusról derülne ki. Hasonló a helyzet az olyan „járulékos veszteségeknél”, amit a két oldalhoz közel álló közszereplők esetleges lebukása jelentene. Tehát míg a baloldal szemszögéből mindez viszonylag csekély rizikót hordoz, addig a jobboldal nagy kockázatot vállalna, ha beleállna ebbe, ráadásul elenyésző nyereségért cserébe.

Erős meggyőződésem, hogy a bonyolult – ismeretlen tényezőkre építő, esetenként az összeesküvés-elmélet határait súroló – magyarázatoknál ez a verzió jóval közelebb áll az igazsághoz. Ha viszont ez így van, az egyben rámutat a költség-haszon elemzés korlátaira is. Annak során ugyanis előre nem látható körülményekkel is kalkulálni kellene: Orbán Viktor 2012-ben vagy 2013-ban még nem sejthette, hogy az újabb ciklus elején éppen ő kerül az „ügynökkérdés” kereszttüzébe, méghozzá volt szövetségese jóvoltából. A Simicska Lajos által meglebegtetett vádakat pedig két dolog hitelesíti valamelyest: egyrészt az általa is hangsúlyozott külpolitikai orientációváltozás, másrészt a Fidesz ügynökügyben tanúsított magatartása. Az utóbbi nélkül a nyilvánvalóan a tekintélyrombolás célját szolgáló vádat talán nem is lett volna érdemes bedobni a köztudatba. Ebben az összefüggésben viszont felmerül a kérdés: vajon megfelelő volt-e a várható költségek felmérése, és nem lehetséges-e, hogy összességében mégis a probléma megoldása felé tett lépes jelentett volna kisebb kockázatot?

Persze még mindig eljöhet az a pillanat, amikor Orbán Viktor úgy méri fel, hogy az ügynökakták Pandora-szelencéjének megnyitása több haszonnal kecsegtet a várható költségeknél. De míg az előző ciklus meggyőző fideszes fölénye mellett ehhez csak politikai bátorság kellett volna, addig a mostani ingatag helyzetben ennek felvállalása inkább politikai vakmerőség lenne.

(Fotó: Népszabadság)

Kövesse a Politikafüggőt a Facebookon is!