Mert akkor nem lett volna kétharmad. Ez ilyen egyszerű, míg a probléma sokkal összetettebb. És itt elsősorban nem az üzletek vasárnapi zárva tartására gondolok, noha amellett is lehetne pro és kontra érveket felsorakoztatni, elveket és érdekeket előcitálni. Amivel foglalkozni szeretnék, az a választási kampányígéretek kérdése, s ehhez csupán ürügyként szolgál az „utolsó szabad vasárnap” elmúltával hamarosan életbe lépő, erősen megosztó kormányzati intézkedés.

A kampányígéreteknek elvileg kiemelten fontos szerepük van, hiszen a választópolgárok ezek alapján ismerhetik meg a kormányzásra készülő pártok terveit. A gyakorlatban viszont a választási kampány során tett ígéretek sem mások, mint eszközök, amelyek a kormányzati hatalom megszerzését, illetve megtartását szolgálják. Mivel a demokratikus politika elsődleges célja az utóbbi, mármint a hatalom legális eszközökkel történő megszerzése, mindig ennek fényében kell nézni, amiről egy párt beszél – vagy nem beszél –, ideértve többek között a kampányígéreteket is.

A korábbi választásokon a kampányígéretek hatékony eszköznek tűntek, ezért a versengő pártok rendszeresen éltek is velük, még ha maguk az ígéretek később nem is mindig valósultak meg, sőt akár előre lehetett tudni, hogy megvalósíthatatlanok (ilyen volt például 2006-ban a Fidesz által belengetett tizennegyedik havi nyugdíj). Volt azonban olyan is, amikor hosszú távon talán azzal járt volna jobban mindenki, ha bizonyos ígéretek nem valósulnak meg: ennek legjellemzőbb példája a Medgyessy-kormány „száznapos programja”, amely részben valós szociális igényekre reagált ugyan, de ma már viszonylag széleskörű konszenzus uralkodik akörül, hogy ez az intézkedéssorozat nagyban hozzájárult az ország gazdasági stabilitásnak megingatásához. Az utóbbi példa azt is mutatja, hogy ami a kampányban áldás, az a kormányzás során átok is lehet: az ígéretekkel a hatalomra jutott pártok előzetesen korlátozzák saját lehetőségeiket, mozgásterüket.

A 2010-es országgyűlési választással azonban sok minden megváltozott. Míg az MSZP ekkor már nyilvánvalóan nem a győzelemre, hanem a túlélésre játszott, addig a Fidesz számára az volt az elsődleges politikai feladat, hogy maximalizálja várható nagyarányú győzelmét. Ebben a helyzetben az általános szlogeneken túl – ekkortájt alakult ki az „elmúlt nyolc év” fogalma, amelynek örökségével jelentős számban kívántak leszámolni a választók – bármiféle konkrét ígérettel, ne adj' Isten szakpolitikai kérdések feszegetésével csak szavazatokat lehetett volna veszíteni. Emlékezzünk csak: 2010 elején a fideszes Mádi László rögtön lekerült a képviselőjelöltek listájáról, amint egy megengedő mondatot mondott az ingatlanadóról, és Varga Mihálynak is kellemetlen perceket szerzett a svéd nyugdíjmodell óvatlan emlegetése. 2010-ben annyi különböző remény fűződött a jobboldal küszöbön álló kormányzásához, hogy ezek egyikére sem lett volna racionális előzetesen rácáfolni.

A helyzet 2014-ben sem változott jelentősen: megint csak egy ígéretektől és szakpolitikai kérdésektől mentes kampánynak lehettünk szemtanúi. A Fidesznek potenciális kihívó híján elég volt mindössze annyit kommunikálnia, hogy „jó az irány, csak így tovább”, míg a baloldali pártok – miután sokáig egymással voltak elfoglalva – arra az önmagában nem különösebben cizellált és az ő szemszögükből nem is különösebben meglepő megállapításra jutottak, hogy „Orbán Viktort le kell váltani”. (Ehhez a Jobbik és az LMP annyit tudott hozzátenni, persze különböző hatékonysággal, hogy ha eleged van az előző kettőből, akkor válassz minket.) Hosszas elvi vitát lehetne folytatni arról, hogy ez jó-e így vagy rossz – illetve mennyire rossz –, de az biztos, hogy ez az issue-szegénység mindaddig megmarad, amíg a pártoknak nem lesz kifejezetten érdekük az ellenkezőjében gondolkodni.

Nézzük meg, mikor várható ebben változás. Amíg a Fidesz őrzi egyértelmű fölényét, addig nem fog változtatni a bevált módszeren. Ha viszont az utóbbi fél évben megfogyatkozott szavazóbázisa nem indul bővülésnek, és egyúttal egy másik párt(szövetség) megerősödése folytán érdemi kihívóval kell számolnia, akkor újra eljöhet az idejük az ígéreteknek. Erre annál nagyobb az esély, minél inkább saját törzsszavazóinak körébe zárul be a jobboldal, hiszen az ingadozókra nem identitáskérdésekkel, hanem a materiális kilátások fényesebbre polírozásával lehet hatást gyakorolni.

A baloldalnak látszólag elemi érdeke lenne konkrét ígéretek megfogalmazása, mivel Orbán Viktor leváltásának igénye az előző választáson önmagában nem bizonyult mozgósító erejűnek (a veszprémi eredményből pedig még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni). Ez a képlet azonban korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, hiszen a hazai „baloldal” fogalomkörébe jelenleg igen széttartó értékekkel és érdekekkel rendelkező szereplők tartoznak bele. A spektrum a kőkemény privatizációpárti Kész Zoltántól a feltétlen alapjövedelmet szorgalmazó PM-ig terjed, így nem is olyan könnyű elképzelni, mi lehet az a közös nevező például a gazdaságpolitika terén, amiben – közös vagy koordinált indulás esetén – a baloldal pártjai megállapodásra juthatnának. Egy viszonylag részletes választási program kidolgozása éppen az ezzel kapcsolatos bizonytalanság eloszlatásában játszhatna komoly szerepet, így kifejezetten racionális lépés lenne. Az azonban nem világos, rendelkezik-e ez az oldal az ehhez szükséges kompromisszumkészséggel és taktikai érzékkel.

A jelen feltételek mellett leginkább talán a Jobbiktól várható a klasszikus értelemben vett, ígéretekre alapozó választási program kidolgozása. Nem mintha a radikális párt számára olyan fontos volna a konkrét ügyek és szakkérdések mentén történő politizálás (az eddigi központi „ügyük” mellett), de nekik van a legkevesebb veszítenivalójuk ezen a téren. Amíg a Jobbik nem kormányképes tényező, addig bármit ígérhet, ha viszont a közvélemény-kutatások tükrében potenciális kihívónak tűnik, akkor egy jól kivitelezett program akár felhajtóerőt is biztosíthat számára. A Jobbiknak ugyanis jelenleg az jelenti az egyik legnagyobb kihívást, hogy kompetensnek mutassa magát: olyan politikai erőnek, amelyre nem csupán protesztjelleggel érdemes szavazni, hanem akkor is, ha valóban a kormányalakítás a tét. Ehhez persze nemcsak egy meggyőző program kellene – olyan, amely sem a radikális magot, sem a szélesebb választóközönséget nem idegeníti el –, de a pártnak azt az irányában erősen zárt médiaközegben kellene hatékonyan képviselnie a nyilvánosság előtt.

Mindezt érdekes végiggondolni, de ezekben az esetekben alapvetően arról a kérdésről esett szó, mikor érdemes egy pártnak előre felfednie a lapjait. Mindig vannak azonban olyan elképzelések, amelyekről senki sem beszél előzetesen. Az üzletek vasárnapi zárva tartása tipikus példa erre, hiszen bár vannak kedvezményezettjei – még ha vitatható, hogy kik is azok –, a többség számára ez közömbös vagy inkább kedvezőtlen intézkedés. Ez nem jelenti azt, hogy adott esetben ne támogathatná akár a többség, de ez inkább politikai azonosuláson, mintsem személyes érdekegyezésen múlik. És amíg a játék célja az, hogy minél több támogatót vigyen el az urnákhoz az ember, addig egy ilyen kérdést kifejezetten kockázatos előzetesen terítékre hozni.

Persze utólag is van kockázata egy-egy ilyen döntésnek. Hiszen ha nem is hangzottak el konkrét ígéretek, a választók attól még mondhatják azt, hogy „nem erről volt szó”.

(Fotó: Origo)