A Fidesz nem találja a megfejtést. A baloldal sem: egyszer be lehet állni egy (látszólag) független jelölt mögé, de egy országos kampányt nem lehet a pártszíneket kitakarva levezényelni. Ezek a színek pedig egyelőre csak egy-egy településen, fővárosi kerületben bizonyulnak vonzónak. A Jobbik viszont, úgy tűnik, megtalálta. De pontosan mire is? Arra, hogy az „ultrák” mellett esélyesként induljon a kevésbé radikális, de a korábbi politikai elittel szemben bizalmatlanná vált szavazók voksaiért is, és ezzel meghatározó szereplővé váljon a küzdelemben. A belügyminiszteri posztot még korai volna kiosztani, de a centrális erőtérnek vége, helyette a „bármi megtörténhet” elve érvényesül. A politikafüggők számára, akik szerint a politika izgalmas, el sem képzelhető ennél érdekesebb szcenárió. Egy másik nézőpontból tekintve viszont a helyzet kifejezetten siralmas.

Az önmagában nem baj, hogy megint csak beigazolódott: a politikai döntéseknek mindig megvannak a maguk következményei. Végig lehet kormányozni egy ciklust erőből, lesöpörni minden ésszerű kritikát, félretenni a „polgári” önmérsékletet, és rendre elmenni a jogszerűség határáig, esetenként a példátlan felhatalmazás birtokában kijjebb tolva ezeket a határokat. De ami határozottságnak tűnik, az könnyen arroganciába fordulhat a választók szemében, az emberek folyamatos „megmentéséért” vívott küzdelem pedig az önmaguktól való megmentésükbe, amit az érintettek hajlamosak másként értelmezni: indokolatlan beavatkozásként a mindennapi életükbe. Így válhat a siker receptje hirtelen a kisebb-nagyobb bukások receptjévé, és így determinálhatja egy mégoly hatékony – ha más szabályok alapján is, de ismét kétharmadot hozó – ciklus a következőt, korántsem előnyére.

Tudjuk, hogy minden ciklus „orrnehéz”. A nagy horderejű, éppen ezért népszerűtlenebb döntéseket az első két év során kell meghozni, hogy a harmadik év már a konszolidáció időszaka lehessen, a választóknak tett kisebb-nagyobb engedményeké (lásd rezsicsökkentés), míg a negyedik a választásra való felkészülésé. A harmadik Fidesz-kormánynak viszont az első évben csak a népszerűtlenséget sikerült abszolválnia, a nagy horderejű döntések elmaradtak. Februárban írtam arról, hogy a Fidesz bizonyos értelemben még nem kezdett el kormányozni: egyfelől belső érdekharcaival volt elfoglalva, másfelől egyre kétségbeesettebb lépéseket tett azért, hogy visszaszerezze a – jelentős részben ki nem kényszerített hibái miatt elvesztett – kezdeményezést. Ehhez ráadásul hozzájárult a permanens választási helyzet is: az európai parlamenti választás, az önkormányzati választás, majd a szokottnál nagyobb szimbolikus és lélektani téttel rendelkező időközi választások.

Mondhatnánk, hogy ez az időszak lezárult, a miniszterelnöki „nix ugribugri” pedig voltaképpen azt fejezte ki: bármilyen eredményt hozzon is a tapolcai voksolás, utána végre-valahára a kormányzás ideje következik. De az a helyzet, hogy ugribugri van, nagyon is. Nem könnyű ugyanis elképzelni a kormányzása során a közvélemény rezdüléseit árgus szemekkel figyelő Fideszről, hogy egyszerűen „elengedné” a népszerűségvesztés problémáját, és kizárólag az ország ügyeire összpontosítana. Az eddig centrális helyzetben lévő jobboldalnak innentől kétfrontos küzdelmet kell folytatnia bal-, illetve (szélső)jobboldali ellenzékével szemben, ráadásul innentől kezdve a Fidesz vezető politikusainak saját közegükben is védelmezniük kell a pozíciójukat (még Orbán Viktornak sem árt rendszeresen a háta mögé pillantania). Mindez pedig nem azt valószínűsíti, hogy egy év kényszerpálya után eljött volna az említett nagy horderejű, de nem feltétlenül népszerű döntések ideje.

Márpedig ilyen döntésekre szükség lenne. A jobboldal minden látszólagos bátorsága ellenére négy évig halogatta, hogy érdemben hozzányúljon olyan nagy, de látványosan rosszul funkcionáló vagy afelé mutató rendszerekhez, mint az egészségügy, a nyugdíjrendszer vagy a felsőoktatás (nem is beszélve arról, hogy a közoktatás terén elkövetett hibákat is korrigálni kell). Vajon mennyiben kedvez a mostani helyzet például egy felsőoktatási reformnak? Valóban nem azt tartaná szem előtt a Fidesz egy ilyen döntési szituációban, hogy mennyire lökné ez még inkább a Jobbik karjaiba az egyetemista vagy egyetemre készülő fiatalokat és családjaikat? De utalhatnánk az egészségügyre is, hiszen éppen Tapolca esete mutatta meg, mennyire neuralgikus kérdés ez, amely a választásokat is képes közvetlenül befolyásolni. Csakhogy nincs olyan ésszerű egészségügyi koncepció, amely ne járna bizonyos társadalmi vagy területi szegmensekben komoly érdeksérelmekkel – ahogy a tapolcai példa erre is rávilágít –, ezek pedig megint csak az ellenzéki pártokat erősítik.

Ha ez a gondolatmenet helytálló, akkor könnyen előfordulhat, hogy az elvesztegetett évből végül egy elvesztegetett ciklus lesz. A hatalom megtartása elsőrendű szempont a politikában, de véletlenül sem kizárólagos szempont. Ha volt elvesztegetett négy év a magyar közéletben, az a második Gyurcsány-kormány időszaka volt, amely világosan megmutatta: a politikai túlélés biztosítása önmagában nem politikai teljesítmény, sőt akár az adott politikai oldal felőrléséhez is vezethet. Nem is beszélve arról, mennyi kára van a politikai közösség egésze szempontjából. A Fidesznek megvan az elvi lehetősége arra, hogy ne áldozzon fel mindent a túlélés oltárán, és kilépve az elmúlt időszak hatalomtechnikai rutinjából a szó jó értelmében kormányozni kezdjen. A gyakorlatban viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy semmi más nem maradt, mint ez a rutin.

Mint említettem, nem baj, ha a politikai döntéseknek megvannak a maguk következményei. Annak viszont, ha ez a következmény egy újabb elvesztegetett ciklus lesz, senki sem örülhet igazán. Ez legalább olyan riasztó perspektíva, mint a „szélsőjobb” egyre hangsúlyosabb előretörése. Hogy az utóbbi mennyire riasztó perspektíva, azt pedig mindenki döntse el maga.

(Fotó: Origo)

Hasonló dilemmái vannak? Kövesse a Politikafüggőt a Facebookon!