Az elemzők többsége egyetérteni látszik abban, hogy a veszprémi eredmény sokkal inkább a Fidesz veresége, mintsem a baloldal győzelme. Hiába van a lélektani előny éppen az ellenzéknél, igen nagy politikai tehetség kellene ahhoz, hogy a nem lehetetlen (ti. legyőzni a Fideszt) érzése lehetségesbe forduljon. A fragmentált – és, mint arra többen is rámutattak, Kész Zoltán parlamentbe kerülésével talán még fragmentáltabbá váló – baloldal egyik fő tragédiája, hogy bár az egyes szervezetek a saját szempontjukból többé-kevésbé racionálisan cselekszenek, mindebből nem jön ki egy olyan „közös” politikai racionalitás, amely eseti megmérettetéseken túl alkalmas lenne valódi ellenzéki alternatíva állítására. És hogy ki a hibás ezért? Naná, hogy Gyurcsány Ferenc.
Nálam sokkal avatottabb szakértők specializálódtak a hazai baloldal elhúzódó válságának elemzésére, ezért én csak két tényezőt emelek ki. Az egyik a már említett felaprózódás, a másik a politikához elengedhetetlen erőforrások szűkössége. Gyurcsány Ferencnek mindkettőben kétségkívül megvan a maga felelőssége. Bár a volt miniszterelnök legutóbb 2014 augusztusában sürgette egy egységes Demokrata Párt létrehozását, érdemes hozzátenni, hogy talán az egész problémakör nem létezne, ha az általa vezetett platform nem lép ki 2011-ben az MSZP-ből, ezzel szétszakítva a korábban egységes pártot, és elindítva a baloldal többpólusúvá válásának folyamatát (mindez persze nem kizárólag rajta múlott, hiszen, ha emlékszünk, igen összetett hatalmi játszma zajlott ekkor, de tény, hogy Gyurcsány nélkül nem lett volna Demokratikus Koalíció Platform). Ezzel nemcsak az LMP elől lopta el a show-t, amely előbb-utóbb a baloldal másik pólusa lehetett volna – míg ehelyett végül maga is az osztódás útjára lépett –, hanem a baloldal egészét állította új vágányra.
A másik tényező legalább ilyen fontos, ha nem fontosabb. Az Orbán–Simicska párharc kapcsán sok szó esett arról, hogy a politikához bizony forrásokra van szükség, és nem pusztán pénzre – bár főként arra –, hanem egyfajta „hátországra” is. Ez azonban nem a jobboldal kizárólagos jellemzője; azt a politikai munkát, amit a baloldalnak el kellene végeznie, nem lehet erőforrások híján letudni. S bár 2010 után a Fidesz is sokat tett a baloldal kedvezőtlen pozíciójáért ezen a téren, a jelen helyzet nem állhatott volna elő az MSZP következetes önsorsrontása nélkül. A szocialisták előbb 2006 őszén – a rossz cikluskezdés és az őszödi beszéd hatására – az önkormányzatokban veszítették el hátországuk jelentős részét, majd 2010-ben a frakció létszáma alapján járó összegek is összezsugorodtak. És végül az is kiderült, hogy egyes kulcsfontosságú területeken – különösen a média terén – a 2006–2010-es ciklusban a baloldalt nem jellemezte olyan tudatos építkezés, mint az akkor amúgy még ellenzékben lévő Fideszt. Mindez pedig megint csak nem független Gyurcsány Ferenctől.
Ez idáig talán nem tűnik többnek szimpla „gyurcsányozásnál”, aminek önmagában nincs különösebb sportértéke. Az ínyencek számára azonban mindez inkább egyfajta esettanulmányként érdekes, ami arra világít rá, milyen fatális következményei lehetnek a politikában a megfelelő korrekciós képesség hiányának. Bizonyos szempontból nem kis politikai teljesítmény, hogy Gyurcsány 2006 forró ősze után még közel két és fél évig képes volt hatalomban maradni, de ennek a teljesítmények komoly ára volt: a biztos váltópárti szerepből középpárttá zsugorította a korábban látszólag megingathatatlan társadalmi beágyazottsággal rendelkező MSZP-t, amely azóta a Jobbikkal verseng a népszerűségi lista második helyéért – a jelek szerint egyre kevesebb sikerrel.
A korrekciós képesség hiányának felhánytorgatása nem kizárólag Gyurcsány Ferencnek szól. Sőt talán csak kisebb részben neki; a volt miniszterelnök érthető módon a saját – rövid távú – érdekei mentén cselekedett, s teszi ezt láthatólag azóta is. A kudarc sokkal inkább egy szervezet kudarca, a lehető legtágabb értelemben: egyfelől a párté, amely nem ismerte fel időben az esetleges kormányfőváltás jelentőségét és/vagy nem volt képes levezényelni azt (esetleg vállalni az előre hozott választásokat, melyek jó ütemérzékkel még a kármentést is biztosíthatták volna), másfelől a baloldali sajtóé, illetve értelmiségé, amely nem segítette az MSZP-t ennek a felismerésében és/vagy kivitelezésében. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de a mérleg ettől még ugyanaz marad. Gyurcsány pedig hiába nem tagja már a pártnak, hosszú árnyéka máig rávetül a szocialistákra, akik kényszerhelyzetükben azóta sem tudják eldönteni róla, hogy riválisként veszélyesebb vagy szövetségesként.
S bár a történet a baloldalról szól, esettanulmányként tekintve a jobboldal jelenlegi helyzetére nézve is vannak áthallásai. Nem, nem az, hogy Orbán Viktor a bukás küszöbén állna. Az viszont alapvető kérdés, megvan-e a kormányfőben – és szűkebb stábjában – a megfelelő korrekciós képesség. Ez ugyanis nem igazán remélhető mástól: a jobboldali sajtó totális szerepzavarban van, és éppen kemény lojalitáspróbáknak néz elébe, míg a Fidesz mint szervezet struktúrája nem úgy épül fel, hogy onnan komolyabb korrekciós impulzus érkezhessen. Vagyis a miniszterelnök leginkább saját helyzetfelismerő képességében bízhat, amire annál is nagyobb szüksége van, mivel a hétharmad elvesztésének egyik fontos következménye, hogy a választási rendszer már nemigen módosítható, így ha a Fidesz esetleg bukik a következő választáson, akkor akár kifejezetten nagyot is bukhat.
Talán még egy szereplő van a magyar politikai életben, akiben Orbán Viktor bízhat; még egy szereplő és az ő sok mindenkire rávetülő árnyéka.
(Fotó: Origo)
