Nem kell különösebb közéleti affinitás ahhoz, hogy megállapítsuk: az egyre terebélyesedő Quaestor-saga teljességgel eluralta a politikai napirendet. Ezzel foglalkoztak a pártok az Országgyűlésben – vagy legalábbis ez az, ami a tudósításokon átszűrődött –, ez ad muníciót az elemzőknek, és nincs olyan nap, hogy a különféle médiumok ne tálalnának újabb és újabb szenzációs(nak szánt) részleteket. A kérdés tehát gyakorlatilag megkerülhetetlen, de mit lehet még érdemben hozzátenni? Talán éppen e megkerülhetetlenség felett érdemes elidőzni egy kicsit.
Közvetlenül a Quaestor-botrány kirobbanása után azt a kérdést tettem fel, melyik párt fog – politikai szempontból – profitálni az ügyből. Most már biztosan látjuk, hogy melyik nem fog: a Fidesz. Ahogy írtam is, a brókerügyekben eleve hendikeppel induló szocialisták nem nagyon tehettek mást, mint hogy buzgón drukkolnak azért: akadjon markáns kormánypárti szál a történetben. Hát akadt. Most már jól látszik, hogy a Külügyminisztérium gyors elővágása nemhogy elejét vette volna a Tarsoly-sztorinak, hanem éppen a kezdőhangját adta meg, hogy az végül egészen a bennfentes kereskedelem vádjáig gyűrűzzön. A helyzet komolyságát mutatja, hogy Orbán Viktor kénytelen volt „magára húzni” az ügyet ennek a vádnak az eloszlatása érdekében (kérdés, mekkora sikerrel).
A Fidesz számára nyilvánvalóan az lett volna kedvező, ha – bár „szocialista brókerbotrányként” nem lett volna könnyű eladni – lehetőség szerint minél távolabb tartja magától a történteket, és egyfelől a vonatkozó szabályozás szigorítójaként, másfelől a károsultak megmentőjeként tud fellépni. Az utóbbi két lehetőség ugyan még adott (abba most nem mennék bele, hogy a nemrég benyújtott kártérítési törvényjavaslat és maga a kártérítés mikéntje mennyi kérdést vet fel), de a kormánypárt ezzel már nem egy tőle többé-kevésbé független problémát oldana meg, hanem egy olyat, amelyhez maga is (egyre) több szálon kötődik. A leghangsúlyosabbak ezek közül:
1. Tarsoly Csaba személye, Szijjártó Péterrel és egyes fideszes körökkel ápolt kapcsolata;
2. a pénzügyi felügyelet „bénázása”, majd „túlmozgása”: míg korábban az ellenőrzések során nem bukkantak szabálytalanságra, addig most rögtön a botrány kitörésének napján sikerült kiszúrniuk 150 milliárd forintnyi fiktív kötvényt;
3. a bilincsek lassú kattanása, szemben a Buda-Cash-üggyel (ez különösen a Quaestor vezetőváltása tükrében érdekes, ahol is Orgován Béla új, már-már bulváros színt vitt a történetbe);
4. a brókercégeknél fialtatott, majd onnan „kimenekített” közpénz, illetve az ehhez kapcsolódó, a kormányzati szereplők informáltságával kapcsolatos feltételezések.
Abban itt és most nem szeretnék állást foglalni, hogyan is kell a fentieket értelmezni; a kérdés úgyis az, hogyan értelmezi mindezt a szélesebb nyilvánosság. Vannak, akik azzal érvelnek, hogy a „brókerügy” túl bonyolult az átlagember számára. Ez bizonyára így van, de ez még nem jelenti azt, hogy a hírfogyasztók ne szűrnék le belőle a maguk (egyszerű) tanulságait. Ami pedig a sok zajból viszonylag tisztán kihallatszik, az nem feltétlenül kedvező a kormányzatra nézve, sőt akár kifejezetten mítoszromboló hatása is lehet. Míg a Fidesz eddig bátran brókerezhetett, most maga is „érintettnek” tűnik egy brókerbotrányban, az általa fő értékként képviselt hatékonyság és rendteremtő képesség pedig súlyos csorbát szenvedhet. Minél tovább nyúlik az ügy, annál súlyosabbat. Ráadásul mindez nem légüres térben történik, a botrány korántsem áll önmagában.
A Quaestor-ügy úgy vált megkerülhetetlen, újabb és újabb „részekkel” jelentkező, szappanoperaként felépülő történetté, hogy vele párhuzamosan egy másik politikai szappanopera is zajlik: az Orbán–Simicska háború. A kettőben nemcsak az közös, hogy egyaránt kicsúszni látszanak a Fidesz irányítása alól, és időről időre újraírják a politikai napirendet, hanem a tartalmi vonatkozásaik is: mindkettő a kormánypárt gazdasági (háttér)érdekeire irányítja a figyelmet. Ahogy a Simicska-ügy azért bizonyul romboló hatásúnak, mert azt mutatja, hogy a gazdasági érdekharc képes a kormányzás minden egyéb szempontját felülírni, úgy a bennfentes kereskedelem felmerüléséig eljutott Quaestor-botrány sem azért veszélyes igazán, mert ez a vád megállhat, hanem azért, mert azt a látszatot kelti, hogy a gazdasági előnyszerzés előbbrevaló, mint a köz érdeke (legyen az a kisbefektetők védelme, a pénzügyi felügyelet megfelelő működése vagy akár az igazságszolgáltatás pártatlansága).
Voltaképpen amit az ellenzék négy év alatt nem tudott megcsinálni, azt kevesebb mint egy év alatt elvégezte helyette a Fidesz. Azzal, hogy az Orbán–Simicska konfliktust előállította, a brókerbotrányt pedig hagyta előállni, egy olyan értelmezési keretet alakított ki, amelyben viszonylag könnyen el lehet mondani róla mindazt, amit korábban ő maga mondott az MSZP-ről. Ennek a következményeit most még nehéz lenne pontosan felmérni, annyi azonban bizonyos, hogy a jobboldal fontos helyzeti előnyét veszítette el. Ráadásul annak következtében, hogy a gazdasági előnyszerzés problémaköre az ellenzéki pártok menetrendszerű korrupciós narratívájából a közbeszéd első vonalába került, a Fidesz saját gazdaságpolitikai eredményeit sem tudja hatékonyan kommunikálni (gondoljunk csak például a Standard & Poor’s felminősítésére, ami korábban fontos hír is lehetett volna, most pedig legfeljebb kis színes kategória).
A magabiztosságtól duzzadó írások tömkelegével szemben fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az eddigiekben főként látszatokról, és nem megfellebbezhetetlen igazságokról beszéltem. Azt is hozzá kell tenni azonban, hogy a politika a látszatok világa, és időnként egyéb érzeteké. A Quaestor-ügynek pedig szaga van, sőt messziről bűzlik, és a fő kérdés úgyis az, mint mond a választók szimata. Az pedig egészen biztos, hogy ezen még sokan fogják elfintorítani az orrukat.
(Fotó: MTI)
Kövesse a Politikafüggőt a Facebookon!
