Könyörgöm, itt már mindenki elfelejtette, amit a „mit nem szabad csinálnia egy politikai szereplőnek” kézikönyvben olvasott? A hatalomtechnikai kérdésekről szokatlan őszinteséggel nyilatkozó G. Fodor Gábor után a múlt héten Simicskó István, az EMMI sportért felelős államtitkára került kényes szituációba, amikor kiosztotta az Átlátszó.hu újságírónőjét. Pedig éppen a képzett harcművész Simicskó tudhatná a legjobban, hogy a politika és a sajtó kapcsolata alapjáraton az idegek harca, amelyben a legkisebb hiba is végzetes lehet, ezért fokozott önuralomra van szükség.
Maga a sztori egyébként nem különösebben érdekes. Simicskóból nem lett Simicska, nem veszítette el teljesen a fejét – bár újabb nyilatkozatai tükrében az utóbbi esetében is kérdéses, hogy pusztán erről van-e szó, vagy többé-kevésbé tudatos stratégiáról –, és a Balatonra vagy a vasútra néző garzonok ügye sem tűnik igazán fajsúlyos tényfeltárói teljesítménynek. Az államtitkár mégis komoly hibát követett el, amikor nemcsak hogy hosszasan fejtegette az újságírónak, miért nehezményezi, hogy az a családja vagyoni helyzete iránt érdeklődik, hanem még vissza is hívta, újból ráerősítve erre. Mindkét ominózus telefonbeszélgetésről felvétel is készült, melyek csak a bennük rejlő viszonylag csekély boránypotenciál miatt nem keltettek nagyobb visszhangot. Mindezzel együtt Simicskó István most alulmaradt egy olyan küzdelemben, amely nap mint nap zajlik a politikusok és a sajtó között.
A közkeletű elgondolás szerint a sajtó a negyedik hatalmi ág, amelynek elsődleges feladata a másik három kontrollja, valamint a közpénzek felhasználásának ellenőrzése. Mindez nagyon szép, de az is nyilvánvaló, hogy ez a „tisztelet a kivételnek” kategória. A demokratikus sajtó ugyanis többnyire nem független watchdog, hanem a politikai küzdelmek aktív részese, azok tudatos alakítója, az pedig csupán afféle járulékos következmény, ha közben időnként mégiscsak betölti a fenti – nemesebb, a tankönyvekben megírt – funkcióját. Különösen így van ez Magyarországon, ahol a tulajdonosi és az azokkal összefonódó pártérdekek erős nyomás alatt tartják az újságírókat, de többnyire ennek híján is inkább a „törzsi” lojalitás érvényesül, mintsem a kiegyensúlyozott tájékoztatás igénye.
Mindez nem valamiféle öncélú moralizálás akar lenni, hanem csupán azoknak a peremfeltételeknek a rögzítése, amelyeket nem árt szem előtt tartania annak, aki – akár ínyencként – komolyabban érdeklődik a politika mindennapi működése iránt. Egyfajta harcművészet ez, de egy meglehetősen aszimmetrikus felállásban, amelyben az egyik fél „támad”, a másiknak viszont az a feladata, hogy ne reagáljon a támadásra. Az újságírónak elemi érdeke, hogy a politikus válaszoljon a kérdéseire, méghozzá valami olyasmit, aminek politikai súlya és ezáltal (akár exkluzív) hírértéke van. A politikusnak ezzel szemben az az érdeke, hogy ő tartsa kézben az irányítást, és csak akkor reagáljon, ha azzal a saját aktuális mondanivalóját tudja erősíteni. Az újságíró tehát komoly találatot visz be, ha sikerül elérnie, hogy a politikus kizökkenjen a szerepéből, és ő maga csináljon ügyet valamiből, ami (még) nem ügy. (Ehhez lásd a „minden magyarázat magyarázkodás” problémakörét, amire korábban már utaltam a közélet tematizálása és a nyilvánosság vonatkozó törvényszerűségei kapcsán.)
Ebben a küzdelemben természetesen többféle harcmodor alkalmazható. A klasszikus interjúhelyzet nyílt sisakos párviadal – már amennyiben nem baráti, alákérdezős interjúról van szó –, és ilyenkor mindkét fél tisztában van a dolog tétjével. Ennél valamivel rizikósabb műfaj, amikor a politikust menet közben támadják le az újságírók, például a Parlament folyosóján vagy a Képviselői Irodaházban egy bizottsági ülésre igyekezve. Kevés politikai szereplő van, aki megengedhetné magának, hogy soha ne nyilatkozzon ebben a helyzetben, de mindig mérlegelni kell a kockázatokat (egy váratlan kérdés megzavarhatja az embert; minden élesben megy, nincs lehetőség utólagos finomításra stb.). Az ilyen közvetlen összecsapások mellett pedig egy áttételesebb, lélektani hadviselés is zajlik, amelyre többek között a tényfeltáró újságírás bizonyos válfajai szolgáltatnak példát. Ilyenkor különösen nagy jelentősége van annak, reagál-e a kóstolgatásra az adott politikus, s ha igen, hogyan.
Azonban bármelyik harcmodorról legyen is szó, az egyik legsúlyosabb hiba, ha az érintett politikai szereplő reakciója magára az újságíróra irányul. Természetesen ennek is vannak fokozatai az enyhébb bírálattól akár a tettlegességig, de minél drasztikusabb a válasz, a média természetéből fakadóan annál nagyobb az esélye, hogy az emberre „ráégjen” az ügy. Hányan tudják például kapásból megmondani, milyen tárcát vezetett annak idején Veres János? (Egyébként pénzügyminiszter volt, két kormány alatt is.) És hányan emlékeznek arra, hogy lefejelte a Hír TV kameráját? Na ugye. Elég egy ilyen kép- vagy hangfelvétel, és az illető máris valóságos vesszőfutásnak lehet kitéve. Ha tetszik, ha nem, a politikának vannak bizonyos hallgatólagos szabályai, és ezek egyike, hogy a politikus ne kritizálja az újságírót, mert abból biztosan nem fog jól kijönni – még akkor sem, ha történetesen neki van igaza.
Simicskó Istvánnak mindent összevetve szerencséje van, mert úgy tűnik, a fent említett „enyhítő körülményeknek” köszönhetően ezt a kis epizódot máris elsodorta a hír(túl)termelés. A felvételnek azonban van egy mondata, amit ebben az összefüggésben érdemes kiemelni. „Nem fog tisztességes ember maradni a politikában, ha Önök ezt folytatják” – mondja az államtitkár az újságírónőnek, és ezen érdemes elgondolkodni. Bár a „tisztességes politikus” sokak számára kizáró fogalmi ellentét, azért van valami abban, hogy a politikusok tisztességtelenségének előfeltételezése – akár csak az ellenoldali sajtó részéről – hosszú távon önbeteljesítő jóslatként működik. A politikai szereplőkre irányuló kitüntetett (kritikai) figyelem persze érthető, hiszen döntéseik egy egész ország sorsát határozzák meg, de ennek a figyelemnek a tudata meg is rostálja, hogy kik állnak egyáltalán politikusnak. És ezen a szűrőn nem feltétlenül azok akadnak fenn, akik könnyűnek találtatnak.
(Fotó: Magyar Hírlap)
