Persze. Dehogy. Lehet, de nem érdemes. Ha szavazást tennék ennek a bejegyzésnek a végére, ez lenne a három felkínált válasz. A kérdést tehát röviden is el lehetne intézni, de ha abból indulunk ki, hogy azért mégis van némi tétje – márpedig a Politikafüggő blog szempontjából biztosan van –, akkor érdemes kicsit alaposabban is körüljárni. Ehhez pedig Török Gábor vitaindítónak is beillő búcsúja biztosít megfelelő apropót, amely szerint a szélesebb nyilvánosságnak szóló politikai elemzés halott. De ki ölte meg? Az első gyanúsítottal már foglalkoztam, vegyük hát most a másodikat.
2. Az értékmentességre való törekvés ölte meg. Ez persze inkább csak tettestárs lehet: Török Gábor értelmezése szerint míg a pártok a maguk „szóvivői elemzőit” állították csatasorba, addig a kisebbség által életben tartott, értékmentesnek szánt elemzés kiüresedett és semmitmondóvá vált. Török állítása szerint a közönség sem erre vágyik, jól megvan a pártos elemzéssel – bár erre mintha az ő blogja lett volna a kézenfekvő cáfolat –, a politika szemében pedig az árnyaltságra törekvő elemző mindig is gyanús figura, rosszabb esetben álcázott ellenség lesz. De ha jól értem, a legnagyobb probléma az, hogy ez a fajta elemzés megáll a politikai szempontból valóban fontos kérdések megválaszolása előtt.
Hogy ebben mennyi a – nem is olyan burkolt – önkritika, abba most nem mennék bele. Számomra érdekesebb az a kérdés, mit is értsük „értékmentesség” alatt? Hiszen az értékmentesség bizonyos tekintetben elképzelhetetlen: amikor az ember eldönti, hogy miről ír vagy nem ír, kiről ír vagy nem ír, mit emel ki az események közül, mit értékel jó vagy rossz lépésként (még akkor is, ha ez az értékelés nem politikai vagy morális indíttatású, hanem a vélt stratégiai hasznosság szempontjait tartja szem előtt), abban mindig egyfajta értékválasztás is megnyilvánul.
Vagy ha nem, hát úgy fogják értelmezni. Ha például az ember azt állítja, hogy X párt kommunikációs stratégiája nem működik, akkor azt X párt kritikájának, nem pedig az adott kommunikációs stratégia – helytálló vagy kevésbé helytálló – értékelésének fogják tartani. Még ha az értelmező képes is felülemelkedni a saját előfeltevésein, akkor is közönsége előfeltevéseinek foglya marad. Márpedig a hazai politikafogyasztó közönség hajlamos minden közéleti relevanciával bíró megnyilatkozást zéró összegű játszmának tekinteni: az egyik politikai erő biztosan nyer, a másik veszít rajta. Így ha X párt kommunikációs stratégiáját kevésbé hatékonynak mondjuk, azzal – bizonyára szándékosan – Y vagy Z párt malmára hajtjuk a vizet (lásd fentebb: „gyanús figura", „álcázott ellenség").
Így néz ki legalábbis a helyzet, ha olyan tiszta kategóriákban gondolkodunk, mint „értékmentes” és „pártos” elemzés. E szélső értékek között azonban viszonylag széles a spektrum, és a kérdés inkább az, mennyire kizárólagos célja a politikai elemzőnek a konkrét pártok melletti agitáció. Hiszen vannak olyan elemzők – tágan értve ezt a kategóriát – akik egyértelmű értékválasztásaik ellenére sem azt tartják kizárólagos céljuknak, hogy egy meghatározott párt érdekeit védelmezzék. Sőt ad absurdum az is elképzelhető, hogy éppen az értékeik tartják vissza őket ettől.
Mondjuk ki nyíltan: Magyarországon a politikáról való nyilvános párbeszédnek nem az értékmentesség hiánya a legfőbb rákfenéje, hanem az, hogy az értelmezők többségének nem értékeik vannak, hanem pártkötődéseik. Nem tud akkora fordulatot megtenni egy párt akár az identitását látszólag legmélyebben érintő kérdésben, hogy azt a baráti elemzők ne tudnák követni, és ne tudnák megmagyarázni, hogy ez miért a lehető legjobb döntés. Tulajdonképpen – „számszakilag” – ez a fajta elemzés áll a legközelebb az értékmentesség eszményéhez, hiszen csak egyetlen értéket ismer: a támogatott párt aktuális irányvonalát, és mindent ennek megfelelően racionalizál.
Ezt az elemzői attitűdöt a pártok és „drukkereik” közösen tartják életben. De ahogy korábban a bal-, úgy most a jobboldalon is egyre több (volt) drukker látja úgy, hogy minden fordulatot, minden véleményes lépést nem lehet megmagyarázni. Vagy ha mégis, nem biztos, hogy érdemes. Aki így gondolkodik, nem feltétlenül értékmentes elemzésre vágyik. De máris érdekesebb lehet számára az a megközelítés, amelyiknek nem az az origója, hogy minden körülmények között X pártra kell szavazni (vagy Y-ra, vagy Z-re), hanem többféle nézőpontot is próbál mérlegelni. Nagyobb esélyt nem is kaphatna ez a megközelítés, mint amit a mostani, erősen felbolydult helyzet kínál.
A drukkerek és a drukker típusú elemzők ilyenkor szokták elővenni a végső érvet, a cinizmus vádját. Tudniillik hogy ez a hozzáállás cinikus, mert hallgatólagosan a legfőbb rossznak ágyaz meg, legyen az a fideszes diktatúra kiépülése, a kommunisták visszatérése vagy a szélsőjobb hatalomra kerülése. Majd békeidőben játsszuk a széplelket, ne most, amikor a legfőbb rossz a küszöbön áll. Sokaknak lehet ismerős ez az érvelés, és a magam részéről hajlamos vagyok elismerni, hogy a Politikafüggő hasábjait időnként a cinizmus kísértete járja be. De a legfőbb rosszban valahogy már nem hiszek annyira. Hiszen másról sem szólt a rendszerváltás utáni politika, mint hogy ki-ki küzdött a maga legfőbb rossza ellen. Közben meg nem vettük észre, hogy sok kis rosszból állt össze valami nagyon rossz.
Persze az ember helyzete sokkal egyszerűbb, ha nem felkent politikai elemző. Hiszen akkor azzal foglalkozik, amit épp izgalmasnak talál. Például hogy Török Gábor egy harmadik szempontot is felvetett abban a bizonyos blogbejegyzésben. De erről majd a következő alkalommal.
(Fotó: Földházi Árpád / Mandiner)
Jobban riasztja a párthűség, mint a cinizmus? Kövesse a Politikafüggőt a Facebookon!
