A politikai pankráció egyik fontos eleme az ellenfél sarokba szorítása. Ennek számtalan módja létezik, és az egyikben a Fidesz többnyire kitűnően teljesít. A szóban forgó technika ki nem mondott, s időnként nem is feltétlenül tudatosan követett alapelvét a következőképpen foglalhatjuk össze: érd el, hogy ellenfeled egy népszerűtlen pozíciót legyen kénytelen védelmezni, vagy legalábbis annak védelmezőjeként tűnjön fel. Magyarán menjen házhoz a pofonért. Ez momentán arról jutott eszembe, hogy múlt pénteken a „megélhetési bevándorlókról” vitázott a parlament.
Elöljáróban szögezzük le: a hazai közéletben félelmetes precizitással működik az a politikai reflex, hogy ha a mindenkori kormány A-t mond, akkor az ellenzék B-t. Ha az egyik emelné, akkor a másik csökkentené, ha az egyik bevezetné, akkor a másik ellenzi. (Időnként persze egy másik jelenség lép működésbe, a felüllicitálás: még jobban emelné, már rég bevezette volna. De ezt most tegyük félre egy kicsit a gondolatmenet kedvéért). A Fidesz tehát nyugodtan alapozhat arra, hogy ha egy kellően markáns témafelvetéssel igyekszik tematizálni a közbeszédet, akkor arra az ellenzék rá fog harapni. Ekkor már csak az a teendő, hogy az a bizonyos A úgy legyen megfogalmazva, hogy a rá reflexből mondott B kellően taszító legyen a közvélekedés számára. Vagy ha az ellenzék nem is pontosan B-t mondott, akkor úgy lehessen értelmezni az álláspontját, mintha mégis azt mondta volna.
Ahhoz, hogy ez a technika működjön, persze szükség van arra a minden politikai erő által jól ismert és rendszeresen kihasznált tényezőre is, hogy a nyilvánosság előtt egyszerűen lehetetlen érdemben megvitatni olyan dolgokat, amelyek egy-két mondatnál több magyarázatot igényelnek. Ennél hosszabb magyarázatra jobb esetben a kutya se kíváncsi, rosszabb esetben magyarázkodásnak tűnik, aminek a tartalma szintén nem érdekel senkit, de máris továbbgörgethető az adott ügy, hogy lám csak, az illető magyarázkodik, tehát biztosan vaj van a fején. Ezt a jelenséget mindenki ismeri, aki valaha is megfordult a politika közelében, és jelentős részben ez felelős azért, hogy a közbeszéd állapota olyan, amilyen (már ha finnyásak vagyunk, és ezt problémának tartjuk). Mindenesetre nem olyan törvényszerűségről van szó, amely ne lenne egyformán ismert a küzdő felek előtt; gondoljunk csak arra, hogyan lesz minden, a politikusok vagyonosodásával kapcsolatos kérdés rögtön korrupciós ügy vagy szimpla lopás, függetlenül attól, hogy pontosan mi is áll a hátterében.
A fenti tényezőkre alapozva a Fidesz az előző ciklusban rendszeresen elő tudta állítani azokat a körülményeket, amelyek között könnyen elmondhatta a baloldali ellenzékről, hogy az „a bankok oldalára állt”, „keresztbe fekszik a rezsicsökkentésnek”, „nem partner a devizahitelesek megsegítésében” és még sorolhatnánk. És erre a baloldal hiába felelte azt, hogy „a szektoriális különadókkal nem az a baj…” vagy hogy „a rezsicsökkentés tulajdonképpen…”, mert a bővített mondat folytatása olyan összetettre sikeredett, hogy a szélesebb közönséget vagy nem is érdekelte, vagy magyarázkodás lett belőle, így még erősítve is a jobboldal eredeti üzenetét.
Valószínűleg nem hibázunk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a kormánypárt a bevándorlás kérdésnek napirendre tűzésével nem tett mást, mint előre menekült (ezúton kérek elnézést a büntető szóviccért!), és a kezdeményezés visszaszerzésének érdekében ismét a jól bevált technikához folyamodott. Mind a felmérések, mind a tapasztalatok azt mutatják, hogy a magyar társadalom erősen elutasító a „bevándorlókkal” szemben, különösen ha a kérdés gazdasági vonatkozásai kerülnek előtérbe (tapasztalatok alatt itt a kettős állampolgárságról való 2004. évi népszavazásra és a baloldal ahhoz kapcsolódó – összességében sikeres – ellenkampányára gondolok, amit most a Fidesz érthető módon nem is mulaszt el minduntalan a szocialisták orra alá dörgölni). Azt, hogy a politikai napirend tematizálására tett újabb kísérlet alapvető célja az ellenfél sarokba szorítása, mi sem támasztja alá jobban, mint a múlt pénteki parlamenti vita címe: „Magyarországnak nincs szüksége megélhetési bevándorlókra”. A rendhagyó címadás nem is azért beszédes igazán, mert megelőlegezi a polémia végeredményét, hanem azért, mert aki vitába száll ezzel, az mintha voltaképpen azt képviselné: Magyarországnak megélhetési bevándorlókra van szüksége.
Nem állítom, hogy a Fidesznek kizárólag ez a célja a bevándorlás kérdésének exponálásával. Nem tudom, hogy az ötlet a Charlie Hebdo-merénylet hatására született-e, a megfelelő lélektani pillanat felismerésétől vezérelve, vagy az egyszerűen csak lökést adott valami olyasminek a tematizálásához (az illegális határátlépők számának drasztikus emelkedése), amivel a kormány amúgy is foglalkozni kívánt a nyilvánosság előtt. Annyi azonban bizonyos, hogy bármi legyen is az elsődleges szándék, annak a technikának az elemei jól látható módon megjelennek, amellyel a baloldal ismét belehajszolható egy népszerűtlen pozíció védelmezőjének szerepébe. Bár a Fidesz vezérszónokai, Kósa Lajos és Rogán Antal visszatérően hangsúlyozták, hogy miért van szükség vitanapra és nemzeti konzultációra (az Európai Unió kötelezettségszegési eljárást indíthat a tervezett szigorúbb szabályozás elfogadása esetén, ezért a magyar társadalom támogatására van szükség), összességében mégis inkább egy jól megtervezett politikai termék összetevői ezek, mintsem a népszuverenitás támpillérei.
Végezetül azonban azt is hozzá kell tenni, hogy ezzel a technikával is lyukra lehet futni. A kötelező drogteszt ötlete minden bizonnyal ugyanebbe a kategóriába tartozott, de annyira jól láthatóan nem szólt semmi másról, hogy hamar eltűnt a süllyesztőben. Valószínűleg itt van a kutya elásva: a fő kérdés az, hogy egy-egy ilyen kezdeményezés csak kommunikációs gumicsont, vagy valamilyen valós problémára kínál – jobb-rosszabb – választ. De van egy szomorú hírem: ezt nem az értelmiség, az elemzők vagy a sajtómunkások, hanem végső soron a közvélemény fogja eldönteni. A gazdasági bevándorlás esetében is. Ha pedig a közvélemény úgy dönt, hogy ez egy releváns probléma, akkor egész egyszerűen az is, és akkor a szétaprózódott baloldalnak minden – mostanáig egész jól palástolt – politikai tehetségére szüksége lesz ahhoz, hogy ne menjen ismét házhoz a pofonért. A Jobbik meg kér egy kávét.
PS I.: a fenti gondolatmenetet alapjaiban nem befolyásolta, de megerősítette a G. Fodor Gáborral készült Magyar Narancs-beli interjú. A „politikai termék” kifejezés tőle származik.
PS II.: a bejegyzés nagyrészt még V. e. (Veszprém előtt) született, de az új időszámítás kezdete óta sem vált mellékessé a kérdés, különösen mivel érdekes lesz megfigyelni, hogy a történtek vajon erősítik-e ezt az irányvonalat, vagy az éppen háttérbe szorul egy esetleges hangsúlyváltás miatt.
(Fotó: MTI)