„A politikai elemzés halott” – búcsúzott a blogján Török Gábor a szélesebb közönségnek szánt elemzés műfajától. Az ember nehezen tudja elhessegetni a „God is dead / Nietzsche is dead” analógiát, ráadásul én akár külön örülhetnék is, hiszen ezzel egy új piaci rés nyílt a magamfajta grafomán korszakukat élő politikafüggők előtt. De valójában egyáltalán nem örülök, mert míg sokan túlságosan óvatoskodónak tartották „egyrészt-másrészt” alapállású írásait – vagy éppen cinizmussal vádolták a szerzőjüket, amiért az nem foglalt határozottan állást bizonyos mérhetetlenül fontos kérdésekben –, addig én sokkal többre becsültem ezt a hangot, mint azt, ami a pártok szócsöveiből hallatszik (itt kollégáinak többségére gondolok). Ez persze egyéni szocprobléma, de nem is erről akarok írni, hanem azokról a tényezőkről, amelyekre hivatkozva Török visszavonult.
1. A pártok ölték meg. Mármint nem Török Gábort, hanem a politikai elemzést. Ezzel a diagnózissal többé-kevésbé egyet lehet érteni. Hiszen minden pártnak elemi érdeke, hogy az általa aktuálisan vitt irányvonal a lehető legtöbb nyilvános fórumon megjelenjen, és olyanok képviseljék, akik minél meggyőzőbben tudják tálalni. Ennek következtében viszont túlsúlyba kerülnek a meggyőződéses elemzők, sőt a fizetett elemzők, és a kettő nem zárja ki, inkább kölcsönösen erősíti egymást (legalábbis a fizetés a meggyőződést mindenképpen). Így alakult ki – Török kifejezésével élve – a „szóvivői elemzés” műfaja, amit lehet ugyan kárhoztatni, de a jelek szerint erre (is) van igény.
Ez az igény nyilvánvalóan a politikafogyasztó közönség elfogultságából táplálkozik. Nevezzük most ezt a tájékozódás mítoszának: rengetegen vannak, akik látszólag nagyon tájékozottak, de valójában csak azokat a híreket/értelmezéseket fogyasztják, amelyek megerősítik a meglévő álláspontjukat. Vagyis a saját oldaluk értelmezéseit, valamint a másik oldal szélsőségesebb képviselőinek nézeteit, és persze mindkettő azt tudatosítja bennük, hogy a jó oldalon állnak. A szóvivői elemzésnek ebben az esetben nem is annyira meggyőző, mint inkább megerősítő funkciója van: képes racionalizálni a saját oldal első pillantásra mégoly kevéssé racionálisnak tűnő lépéseit is.
A „drukkerek” számára ezért kifejezetten előnyös, ha egy adott elemző politikai szimpátiája könnyen beazonosítható. Vagyis még csak nem is arra van szükség, hogy a pártok objektívnek feltüntetett elemzések mögé rejtsék a szándékaikat; ez voltaképpen csak zavart okozna. Ez a felállás legfeljebb azoknak kedvezőtlen, akiket a politika nem kizárólag a pártokkal való azonosulás szempontjából foglalkoztat, hanem – emellett vagy ehelyett – mást is várnak tőle, többek között egy kis izgalmat. Az ő számukra a szóvivői elemzés előbb-utóbb egyszerűen unalmassá válik. A meggyőződéses elemzőktől ugyanis – tisztelet a ritka kivételnek – csak akkor várhatunk bármi meglepőt, amikor rendkívüli helyzetben találják magukat, például ha az általuk favorizált oldal váratlan vereségét kell megmagyarázniuk. Ez pedig nemcsak puszta kárörömre adhat okot, hanem akár érdekes szituációkat is produkálhat.
Persze ha jobban belegondolunk, egy ideje állandóan rendkívüli helyzet van. Sem a bal-, sem a jobboldalon nem egyértelmű, pontosan kinek a szavát is kell vinni. A baloldalon ez a kisebb-nagyobb formációk versengéséből következik, a jobboldalon pedig abból, hogy a párt ugyan egy, a médiája viszont kettő: a baráti mellett immár van „ellenzéki” is. A meggyőződéses elemzők persze megtalálják a saját viszonyítási pontjaikat – a fizetettek pláne: a kérdés, hogy honnan jön a pénz –, de az már nem biztos, hogy ez a közönségnek is ilyen könnyen megy. Ebben a helyzetben pedig talán van némi létjogosultsága annak az elemzői beszédmódnak, amelyiknek nem az az egyetlen célja, hogy arról biztosítson: minden szépen működik. Mert jól láthatóan nem működik.
Úgyhogy az egyik oldalról nézve megértem, miért mondhatja valaki, aki jól ismeri ezt a szcénát, hogy a politikai elemzés halott, és a pártok végeztek vele. A másik oldalról viszont úgy tűnik, rég volt ennél nagyobb esély a nyilvános (másod)virágzásra. Ehhez persze az is kell, hogy ne csak a „hivatásosok” csinálják, ne csak azok, akik a pártok fizetési listáin szerepelnek, hanem azok is, akiknek nem fűződik különösebb érdekük a konzervgondolatok újramelegítéséhez. Úgy tűnik, hazabeszélek? Naná. Szerintem nem most kell kiszállni ebből a műfajból, most kell csak nekiállni igazán.
Ja, és hogy Török Gábornak további két indoka is volt a visszavonulás mellett? Erre mondják, hogy folytatása következik.
(Fotó: 168 Óra)
Ha nem szóvivői elemzéseket akar olvasni, kövesse a Politikafüggőt a Facebookon!
