Mit tud egy elemző a politikáról? Mármint annak a működéséről, hátteréről, mindennapi rutinjáról és a rendkívüli helyzetek élesben történő kezeléséről? Valószínűleg nem sokat, de nem is biztos, hogy ez olyan nagy baj. Mióta Török Gábor bejelentette, hogy a politikai elemzés halott, hétről hétre végzem a magam publikus gyászmunkáját – lásd itt és itt –, persze nem azért, mintha egyetértenék ezzel a következtetéssel. Az általa felvetett három szempont jó apropót kínált arra, hogy végiggondoljak néhány, a saját „politikafüggői” működésemmel kapcsolatos kérdést. Lássuk ezek közül az utolsót, amely egyben – legalábbis számomra – a legérdekesebb.

3. A politikai tudás hiánya ölte meg. Török szerint a politikai elemző pozíciója azért problematikus, mert információs hátrányban van a politikusokhoz képest; esetében hiányzik a politika gyakorlatának ismerete, ahogy a politikai felelősség is. Így tevékenysége nem más, mint értelmiségi okoskodás, amelynek nincs különösebb súlya és tudományos értéke sem, legalábbis abban az értelemben, hogy szakszerű, megalapozott ítéletet alkothatna azokról az alternatívákról, amelyekkel a politikus döntései során szembesül. Ezzel nagyrészt egyet is lehet érteni, bár az élet néha produkál különös fordulatokat, amikor az „okoskodó elemzőre” is komoly politikai felelősség hárul (lásd G. Fodor Gábor esetét, már amennyiben ő elemzőnek mondható). E tudásdeficit azonban nem olyan tényező, amitől az elemzőnek a kardjába kellene dőlnie.

Akár tetszik, akár nem, a demokratikus politika egyik jellegzetessége a nagyfokú őszintétlenség. Ez alatt nem feltétlenül tudatos és rendszeres hazugságot értek, inkább az igazság részleteinek ki nem bontását. Mindez alapvetően a játékszabályokból következik: minden politikai erőnek az a célja, hogy meghatározott időközönként minél nagyobb számú választópolgárt vigyen el az urnákhoz, akik rá szavaznak. E választók társadalmi háttere, informáltsága, érdekei és attitűdjei azonban jelentősen különböznek, így olyan ideológiai „csomagokat” kell kínálni számukra, amelyek – kisebb részben racionális, nagyobb részben érzelmi – mozgósító erővel bírnak. Ezekbe a csomagokba pedig a döntések mellett szóló érvek egy része óhatatlanul nem fér bele.

Ehhez hozzájárul, hogy a politika számos további aljátszmából áll, amelyek egyrészt a szemben álló táborok között, másrészt a táborokon belül zajlanak. Ráadásul azt sem lehet teljesen kizárni, hogy a politikusoknak további hátsó szándékaik is vannak, melyeknek a spektruma igen széles, és a saját választókerületnek való kedvezéstől akár a nettó korrupcióig terjedhet. Ebből a számtalan egymásra rétegződő játszmatípusból következik, hogy amikor egy adott döntés megszületik, a külső szemlélő a hátterében álló megfontolások egy részével biztosan nincsen tisztában. Ha például egy állami nagyberuházás megindításáról születik döntés, annak egyszerre több különböző oka lehet, kezdve a mellette szóló "nemzeti érdektől" – az idézőjel itt a fogalom nehezen definiálható voltát hivatott jelezni – mondjuk egy konkrét kivitelezői kör kedvezményezéséig. A döntést meghozó politikus persze az előbbit fogja hangsúlyozni, míg mélyen hallgat az utóbbiról.

Ez látszólag indokolja azt az aggodalmat, hogy az elemző a levegőbe beszél, amikor egy-egy politikai döntésről vagy eseményről kizárólag a nyilvánosság számára hozzáférhető információk alapján formál véleményt. De valóban így van ez? A demokratikus politika, még ha számos eleme nem is kerül napvilágra, alapvetően a nyilvános térben zajlik, és a választók az itt látottak, tapasztaltak alapján hozzák meg a maguk döntését. Tehát voltaképpen mindegy, hogy mi áll a háttérben, hogy a politikusokat valójában a legnemesebb vagy éppen a legalantasabb szándékok vezérlik. A lényeg, hogy ebből mi érzékelhető a nyilvános dimenzióban, és ennek alapján a választók milyen szándékokat tulajdonítanak nekik. Az elemzőnek éppen ezért nem az a dolga, hogy a döntések hátterébe nyújtson betekintést – az más műfajok feladata, például a tényfeltáró újságírásé –, hanem az, hogy magát a nyilvános dimenziót vizsgálja, és ahhoz kínáljon racionális értelmezési kereteket.

Hadd hozzak ezúttal egy személyes példát. 2014 tavaszán, még a választások előtt felkérésre írtam egy elemzést a második Orbán-kormány kultúrpolitikájáról. Komoly dilemmát jelentett számomra, hogy ekkoriban még számos olyan információnak voltam a birtokában, ami nem volt hozzáférhető a nyilvánosság számára, és más megvilágításba helyezett bizonyos döntéseket. Vajon elválasztható-e ebben a helyzetben az ember „politikaközeli” énje és elemzői énje? A gyakorlatban úgy tűnt, hogy elválasztható, legalábbis ilyen „értékmentes” elemzés nem sok született az utóbbi időben a hazai kultúrpolitikáról (ez persze nem engem dicsér, hanem inkább azt a helyzetet jellemzi, amelyben az politikai elemzők egyáltalán nem foglalkoznak a kultúrpolitikával, a kulturális élet szereplői pedig a politikusabb megnyilvánulásokban érdekeltek, nem a mérlegelő, „elemző” megközelítésben). Vajon hiányzik ebből az elemzésből az oda át nem szűrődött többlettudás? Véleményem szerint nem, mert akkor az írásnak már kifejezetten politikai tétje lett volna, így viszont más szerepet tölt be: racionális értelmezési keretet kínál a (kultúr)politika nyilvános dimenziójához.

Voltaképpen ez (lenne) az elemző feladata: hogy racionalizálja, majd ennek alapján értékelje a napi politika folyamatait, esetleg előrejelzéseket – vagy inkább sejtéseket – fogalmazzon meg. Ezt persze számos tényező nehezíti. Azzal már foglalkoztam, mennyiben befolyásolják mindezt az elemző saját előfeltevései, és ha képes is felülemelkedni azokon, a közönség úgyis konkrét politikai szándékokat fog tulajdonítani neki. Ami alapvetően érthető, hiszen ha – mint fentebb írtam – a politikusoknak is minduntalan jó vagy rossz szándékokat tulajdonítunk, miért ne tennénk ezt a politikai diskurzus más szereplőinek esetében is? Az egyik legnagyobb nehézség viszont magából a racionalizálásból mint elvárt tevékenységből származik. Szerintem a politikai tudás hiányából fakadó fő probléma nem az, hogy ne tudnánk kellőképpen racionalizálni a folyamatokat, hanem éppen az, hogy túlracionalizáljuk őket: ott is szándékokat és nagyfokú tudatosságot gyanítunk, ahol ennek nyoma sincs. A politikában ugyanis sokkal több az esetlegesség, mint azt feltételezzük.

Ha az ember a politika közelében dolgozik egy ideig, kénytelen lesz leszámolni az illúzióival. Esetemben viszont ez nem valamiféle naivitást jelentett; nemhogy túl sokat feltételeztem volna a politikusokról, hanem éppen arra számítottam, hogy mindent könyörtelen célracionalitás vezérel. Ami a legfontosabb tanulság volt számomra, az éppen az, hogy mennyi esetleges tényező képes felülírni a politikai racionalitást, különösen a személyes vonzások és taszítások. Vagyis közelről nézve a politika nem feltétlenül ördögibb, hanem éppen hogy sokkal emberibb tevékenység. Fogalmam sincs, hogy összességében örülhetünk-e ennek. Az viszont biztos, hogy ez az emberi, esetleges oldal az, amit a racionalizálásra törekvő elemzésnek a legnehezebb visszaadnia.

A Politikafüggő persze nem klasszikus politikai elemző blog. Így szerzője megengedheti magának, hogy időnként akár cinikus legyen, máskor meg mindent túlracionalizáljon. Vagy talán a kettő egy tőről fakad? Hiszen éppen az esetlegesség, illetve az esendőség elfogadása tenné empatikussá az embert. Az empátiát azonban megtartom magamnak akkorra, amikor majd újra tudok drukkolni valakinek.

(Fotó: törökgáborelemez / Facebook)

Kövesse a Politikafüggőt a Facebookon!