Az elmúlt napokban sok találgatást lehetett olvasni arról, milyen új médiabirodalom gründolásába kezdett a Fidesz az Orbán–Simicska háború kirobbanása óta. Egyelőre azonban csak a közmédia új vágányra állítása tűnik biztosnak, a többit homály fedi, s nem lehet tudni, vajon mekkora realitása van egy új jobboldali hetilap/hírportál/televízió indulásának. Bár bizonyára minden politikafüggő örül annak, ha minél több csatornán termelődik közéleti tartalom, nem könnyű véka alá rejteni azt az érzést, hogy a Habony-csapat kiszivárgott tervei több sebből véreznek.

Még kérdezik? Nézzük csak meg a tegnapi nap eseményeit. Bár a Fidesznek elvileg nincs kétharmada, a parlament keddi ülésén mégis elfogadták egy kétharmados törvény módosítását, méghozzá ellenzéki átszavazás nélkül. Egy másik minősített többséget igénylő törvénymódosítást viszont nem sikerült átvinniük a kormánypárti frakcióknak. Hogyan lehetséges ez? És most akkor van kétharmad vagy nincs kétharmad? Olvassanak tovább, kiderül. Akinek meg mindez triviális, azt azzal tudom kecsegtetni, hogy az is kiderül, miért különösen izgalmas ez a helyzet.

Könyörgöm, itt már mindenki elfelejtette, amit a „mit nem szabad csinálnia egy politikai szereplőnek” kézikönyvben olvasott? A hatalomtechnikai kérdésekről szokatlan őszinteséggel nyilatkozó G. Fodor Gábor után a múlt héten Simicskó István, az EMMI sportért felelős államtitkára került kényes szituációba, amikor kiosztotta az Átlátszó.hu újságírónőjét. Pedig éppen a képzett harcművész Simicskó tudhatná a legjobban, hogy a politika és a sajtó kapcsolata alapjáraton az idegek harca, amelyben a legkisebb hiba is végzetes lehet, ezért fokozott önuralomra van szükség.

Az évértékelő műfaja bevezetésekor még üde színfolt volt a hazai közélet palettáján, és úgy általában érdekes visszagondolni rá, hogy 1998–2002 tájékán a jobboldal kifejezetten innovatív volt a politikai marketing terén: számos – tőlünk nyugatabbra amúgy bevett – kommunikációs és kampánytechnika magyarországi bevezetése kötődik hozzá. A „polgári Magyarország” ideáljának elhalványulásával együtt azonban ennek az innovativitásnak is leáldozott. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem hatékony, amit a Fidesz csinál, de sokkal inkább jellemzi a kiszámítható profizmus rutinja – időnkénti megbicsaklásokkal –, mint az újszerűség akár legcsekélyebb ígérete. És ez az évértékelőkön is egyre jobban látszik: a politikai kommunikáció színei megfakultak, maradt a szürke ötven árnyalata.

Az elemzők többsége egyetérteni látszik abban, hogy a veszprémi eredmény sokkal inkább a Fidesz veresége, mintsem a baloldal győzelme. Hiába van a lélektani előny éppen az ellenzéknél, igen nagy politikai tehetség kellene ahhoz, hogy a nem lehetetlen (ti. legyőzni a Fideszt) érzése lehetségesbe forduljon. A fragmentált – és, mint arra többen is rámutattak, Kész Zoltán parlamentbe kerülésével talán még fragmentáltabbá váló – baloldal egyik fő tragédiája, hogy bár az egyes szervezetek a saját szempontjukból többé-kevésbé racionálisan cselekszenek, mindebből nem jön ki egy olyan „közös” politikai racionalitás, amely eseti megmérettetéseken túl alkalmas lenne valódi ellenzéki alternatíva állítására. És hogy ki a hibás ezért? Naná, hogy Gyurcsány Ferenc.

Van itt egy interjú. Nem ezzel terveztem indítani az Így írtok ti rovatot, de olyan nagy karriert futott be az elmúlt pár napban, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. G. Fodor Gábornak a Magyar Narancs számára adott nyilatkozata valószínűleg önmagában is nagy vihart kavart volna, ráadásul nem várt gellert kapott attól, hogy a megjelenése nagyjából egybeesett a veszprémi választással, amelynek eredményében a Fidesz-tábor elbizonytalanodása is tetten érhető. Ezt a bizonytalanságot csak fokozhatja, ha egy párt híveinek azt kell hallaniuk – méghozzá nem akárkitől, hanem a kormány mögött álló think-tank stratégiai igazgatójától –, hogy amit korábban célként támogattak, az eszköz volt csupán. De valóban ezt kell kihallani a G. Fodor-interjúból?

A politikai pankráció egyik fontos eleme az ellenfél sarokba szorítása. Ennek számtalan módja létezik, és az egyikben a Fidesz többnyire kitűnően teljesít. A szóban forgó technika ki nem mondott, s időnként nem is feltétlenül tudatosan követett alapelvét a következőképpen foglalhatjuk össze: érd el, hogy ellenfeled egy népszerűtlen pozíciót legyen kénytelen védelmezni, vagy legalábbis annak védelmezőjeként tűnjön fel. Magyarán menjen házhoz a pofonért. Ez momentán arról jutott eszembe, hogy múlt pénteken a „megélhetési bevándorlókról” vitázott a parlament.

Nem megmondtam, hogy a politika izgalmas? Azt persze már nem mondtam volna meg, hogy Kész Zoltán beveszi Veszprémet, hiszen, mint írtam, nem fogadtam volna nagy tétekben a győzelmére. A mai választás eredményének jelentőségét éppen az mutatja, ami a szememben a tétjét némileg csökkentette: tudniillik hogy a győztes ellenzéki jelölt olyan politikai elveket vall, amelyeknek viszonylag magas az elutasítottsága a magyar választók körében. De a jelek szerint ez nem számított: a kormánnyal elégedetlenek elmentek, a Fidesz hívei otthon maradtak. Ez a legbiztosabb, ami jelenleg állítható. Ezután jöjjön egy kis spekuláció.

A választások éjszakája igazi fieszta a politikafüggő számára. Popcorn, üdítő betárazva, sörök a hűtőben… Aztán a kapcsolgatás, hogy melyik adón vannak az érdekesebb beszélő fejek, a várakozás izgalma, hogy mikor érkeznek az első adatok… Nem is érdemes tovább ragozni, gondolom, minden olvasónak ismerős ez az érzés. Csak az a baj, hogy olyan ritkán kerül sor erre. Így meg kell becsülni minden olyan időközi választást, aminek komolyabb tétje van (még ha ezek nem is biztosítanak egész estés szórakozást). Kérdés, a veszprémi voksolás ezek közé tartozik-e.

Valljuk be, a parlamenti közvetítéseket még a legelszántabb politikafüggők közül sem sokan követik rendszeresen. Arról még kevesebben értesülnek, hogy mi zajlik a bizottsági üléseken, hacsak nincs egy-egy olyan esemény, ami éppen a sajtó érdeklődésének homlokterébe kerül. Pedig – a zárt ülések kivételével – az Országgyűlés minden plenáris és bizottsági ülésének jegyzőkönyve nyilvános, és igazi csemegék tárháza. Persze kérdés, ki böngészne végig ilyen irdatlan szövegmennyiséget azért az egy-két izgalmas találatért. Az erre szakosodott kitűnő Tisztelt Ház blog sajnos már régóta inaktív, de emléke előtt tisztelegve időről időre én is megosztok néhány érdekesebb "talált tárgyat".